Szüléstörténet II.

II. rész

A 9 hónap alatt rengeteget foglalkoztam vele, - pontosabban talán, amióta 2021-ben haza jöttünk, azóta készülök a csecsemős osztályra is. Tudtam, hogy most hatványozottabban nehezebb lesz, hiszen akkor Kilian velem volt és úgyis nehéz volt, most pedig életünkben először 3 napot külön leszünk. Felmerült már bennem megannyi verzió: otthonszülés, ambuláns szülés, magánkórház… mind-mind azért, mert féltem attól, hogyan viseli Ő, hogyan viselem és hogyan tudom majd kezelni én azt az érzést, hogy megveszek, annyira hiányzik - mindezt úgy, hogy már Zek is velem lesz. 

Zanzásítva az előző szülésem utáni csecsemős osztályos 3 napot: a kezeletlen testkép zavarom és az állami kórházak protokolljának szerelem gyerekeként született meg életem egyik legtraumatikusabb pár napja - így lett a mostani alkalomra a legnagyobb mumusom a szoptatás és a besárgulástól való félelem: Kilian besárgult, ami miatt majdnem még egy napot bent kellett tölteni, ami a külsősnek “csak egy nap”, de aki volt már csecsemős osztályon tudja, ott egészen másképp mérik az időt. 

A csecsemős osztály egy első szülő anyukának megdöbbentő lehet: mindenhol más nők elől hagyott mellekkel, pelenkában, leamortizálva, mindemellett meg van az alapzaj, hiszen jónéhány baba sír egyszerre vagy felváltva. Számomra ez első körben ijesztő volt, ahogyan akkor is írtam, tényleg csak arra gondoltam, hogy hogy kerültem ide, azonnal haza akarok menni, nem akarok senkit végignézni, ahogy szoptat, sziszeg, szenved és én sem szeretném, ha még valaki hozzám érne a nővérek közül - bármennyire is segíteni szeretnének - azután, hogy egy egész szülészet ment át rajtam. 

Most felkészülve mentem: tápszer volt az első dolog a táskámban és biztos voltam benne, hogy az első nehéz pillanatban fogom is adni a kisbabámnak. Kettőnk miatt. Azt gondolom, hogy szép és jó a protokoll és a baba barát kórházak, azonban továbbra is fenntartom, hogy főként az első szülő anyukáknak illő lenne egy olyan személyt is biztosítani a kórházakban - legalább egy alkalomra -, akik abban az első 72 órában vele (is) törődnek és beszélgetnek, meghallgatják, felkészítik, hiszen élesben minden szitu más, mint fejben, a szülésfelkészítőn meg az instán’ , hogy a szoptatás milyen szép. Ott bent a legtöbb nőnek nem indul meg még a tej, vérző mellbimbóval denevér pózban próbálják táplálni az egy-két napos babákat, akik minden erejükkel próbálnak hangot adni az éhségnek. 

Amikor átmentünk az osztályra, megkaptam az ágyamat és kérdezték, hogy szeretném ha most hoznák Zeket vagy szeretnék aludni pár órát? Teljesen egyben voltam, így mondtam, hogy nagyon szeretném most, alig vártam, hogy újra velem legyen. Feküdtem az ágyban, az adrenalin ezerrel pörgetett hajnalban, hallottam a többi babát, láttam a szemem sarkában a tipikus csecsemős osztályos éjszakai életet, ám az agyam teljesen kizárta, mert csak Őt néztem, láttam, éreztem. Alig vártam, hogy hozzá érjek, hagytam aludni, annyira békés volt. 

Eltelt pár óra, forgatókönyv szerint a babák ilyenkor kb 4-5-6 órát alszanak szülés után. Mocorgott. Jött a gondolat, hogy most vajon fog-e sikerülni vagy indul a lavina a szoptatással és a következő 48 órában lesz-e kiborulás?! 

Felébredt. Az az illat…ugyan olyan illata volt, mint Kiliannak, egyszerre volt a ‘minden érzés’ és egyszerre gombóc a torkomban. 

Mivel annó Kiliannal már kitanultam a szoptatás csínyját-bínyját, már rutinos(abb)an tudtam megfogni és mellre tenni. A legnagyobb meglepetésemre azonnal sikerült. Aztán hallottam a kis kortyokat. Először azt éreztem, hogy ekkora mázlim lenne tényleg, hogy egy rapid 25 perces szülés után, egy kézzel, minden féle kitekeredett póz és mellbimbó kiemelő nélkül megy? Okkké…hol a kandikamera? 

Túl voltunk az első etetésen, pelus csere, büfiztetés és már aludt is. 

Na jó - gondoltam, majd most jön a neheze. A másik oldal. Az legutóbb nem működött. 

Bejött az ügyeletes csecsemős nővér és mutatott pár dolgot, ami után az is varázsütésre megoldódott. Tágra nyílt szemekkel ültem az ágyon és arra gondoltam, hogy hogy lehet ugyan ott (kórház), ugyan abban a szituban az ember egyszer a pokolban, máskor a mennyben. Mert most úgy éreztem magam, hiszen a java része, amik negatív élménnyel ‘gazdagítottak’ legutóbb, most csupa pozitív történés. 

A benti napok végül jól teltek. Felkészültem és így nem ért semmilyen csalódás. Tudtam, hogy ha a szitu úgy kívánja, hogyan tudok kiállni magamért és a babámért, hogy mihez van jogunk. Készültem az étkezésekre, hogy mik lesznek azok, amik regenerálják a szervezetet szülés után. Felkészültem arra, hogy egy állami kórházban hogyan érezhetem a lehető LEG komfortosabban magam, legyen szó az alvásról, tisztálkodásról ésatöbbi. 

Mivel volt mire készülnöm, belevetettem magam a témába még szülés előtt, hogy a második félidő is élvezetes játék legyen. 

Rengeteget olvastam arról, hogy hogyan működik a nők agya szülés előtt, alatt és az azt követő 2 hónapban. Számomra ez egy annyira érdekes téma, hogy órákig tudnék róla beszélni, ám most a sztori lényege csupán annyi, hogy ilyenkor a racionális döntésekért felelős rész offline állapotba kerül, ez a záloga annak, hogy csak arra tud figyelni az anya, hogy a babáját ellássa óráról órára, amikor megszűnik a ma és a holnap, hiszen a napok össze folynak. Egyszerűen lefordítva: nem tudunk logikus döntést hozni ilyenkor. 

Gondoltam ez jól hangzik és értem is, hiszen pont ezek miatt estem anno teljesen szét a kórházban és ültem eltört farcsonttal, gátsebbel 24 órát egy műanyag székben a kékfény mellett, mert csak azt éreztem, hogy nem hagyom, hogy 2 cm-nél messzebb vigyék Kiliant.

Amit most másképp csináltam, pontosan a fent írtak miatt, az az, hogy nem gondolkoztam 3 óránál tovább. Csak az adott 3 órás etapra gondoltam, amit a kisbabám diktált. Az etetés-pelenka-altatás kör után pihentem és készültem a következő körre: alvás, saját magam tisztába tétele, evés és jött a következő kör. 

A ciklikusság a munkámban (ordine - heti tervező) kulcsfontosságú. Mindenkinek mindig azt magyarázom, hogy az életünk ciklusok köré épül. A terhesség-szülés-gyermekágy triónak is megvan a ciklusa:

Hónapokig terhes egy nő, a vajúdás órák, majd percek köré épül, a születés pillanatában összefolynak a percek. Majd ‘A pillanat’ után ismét percek, órák következnek: elindulnak a 3 órás intervallumok, az első hetek, az utolsó trimeszter és újra hónapokban mérjük az időt. Ha az ember az aktuális szakasz ciklusához alkalmazkodik, belesimul, akkor - hogy is mondják? ‘Nem pisil széllel szemben’, avagy felveszi ezek ritmusát, hullámzását. 

Amire nem számítottam, az az volt, hogy választ kaptam arra a kérdésemre is, hogy Kiliannal anno miért volt ennyire küzdelmes az első pár napunk a kórházban: az egyik nővérke csak ennyit mondott: anyuka, ez a kisfiú 48 órán keresztül született. Fáradt volt, fáradt volt maga is. Hogyan gondolta bárki is, hogy ő még a kis pocakjáért is dolgozzon? Éhes volt és fáradt. - amikor ezt mondta, csak azért volt nehéz újra vissza emlékezni erre, mert annyira emlékszem az ominózus éjszakára, amikor óránként jártam át a nővérekhez, hogy ordít a gyerek, nem tudom megnyugtatni, kérem, hogy adjanak neki tápszert és majd másnaptól újra próbálkozunk a szoptatással, mert az ösztöneim abszolút ezt diktálták, ám meg volt kötve a kezem, mert ők nem adtak, én pedig akkor még nem voltam rutinos róka, hogy vigyek magunkkal vagy kiálljak a kérésem mellett. 

És hogy miért írom ezt le vagy miért lényeges? 

nem vagyok egyik tábor mellett sem, sőt azt gondolom, hogy minden nő úgy táplálja a gyermekét. ahogy nekik a legjobb - azonban egy biztos, az ösztöneink nem csalnak. Akárhogy érzi az ember magát ott bent, az valid és joga van úgy érezni. 

Az én kórházi listám alapja nem a popsikrém és a hazajövős csini body volt. 100%-ig arra koncentráltam, hogy regeneráljam magunkat. A lehető legtöbb dolgot egyszerűsíteni, a lehetőségekhez mérten mindenre felkészülni. Kaja-alvás duóra fókuszálni. Leszarni, hogy a 1839. szomszéd is gratulál messengeren vagy hogy nem fogadott hívás van a telefonon (pro szint a repülő üzemmód). Nem kell senkivel foglalkozni ott bent, csak kettőnkkel. Nézni, szagolni, érezni, élvezni azt az első pillanatot, amit tényleg soha semmi nem ad vissza és ha hagyja az ember, hogy bárki megfújja, az bizony elveszett. Kizárni mindent és mindenkit. 

Hiszem, hogy a születés nem csak egy pillanat. Ez egy olyan mély csoda, amit szerintem emberi aggyal fel sem lehet fogni, mint ahogyan azt sem, ahogyan emberré leszünk. Ezek a pillanatok kísérnek majd végig egy kis embert egész életében. 

A szülés történetem a végéhez ért. Teljesült az, amit terveztem, amire készültem az elmúlt 2 évben: összepakoltam a bőröndömet és a legfényesebb arannyal a nyakamban távoztam az épületből - egy családdal, a férjemmel és a két kisfiammal. 

És hogy ki is Ezekiel? Kétség kívül Isten legerősebbje, ám ez majd egy következő történet.