Mindent a PETRITY-ről

A személyes blogomon az elmúlt fél évben sok őszinte gondolatot osztottam meg az engem ért hatásokról, tapasztalásokról, történésekről. Kétség kívül a legtöbb kérdést a márkával kapcsolatban kapom, hiszen a legtöbben tudják, hogy majd 10 évig ez töltötte ki az életem nagy részét, majd az elmúlt időszak egy dologról szólt: csend. 

Long story short: A PETRITY márkát 2012 nyarán kezdtem, ekkor még nem voltam 21 éves. Akkoriban nagyon kevés táskatervező volt Magyarországon, számszerint 4-5, akik munkássága lenyűgöző volt, mély hatást gyakoroltak rám, beleillett abba az elképzelésembe, miszerint úgy gondoltam, hogy nem szeretnék kötött munkát, kötött munkaidőt - sokkal jobb lesz majd 0-24 dolgozni.

21 évesen fogalmam sem volt semmiről: nem hogy a vállalkozásról, hanem általában az életről, magamról. Életem ezen szakasza és még ezt követően egy rövid periódus 2017 környékén volt a legkaotikusabb, a tipikus “őrült vagyok, de legalább tetszik”. A 20 éves Dorka valóban nyers volt, szókimondó, nagyon nagyot álmodó, az álmait sokszor félbe hagyó, ragaszkodó. Sem a munkában, sem a magánéletben nem tudtam még pozicionálni magam, az a szó, hogy egyensúly kint és bent, még teljességgel ismeretlen volt. Ez a lány magával abszolút nem volt elégedett, a belsőről kevésbé volt tudomása, a külsővel viszont 0-24 foglalkozott és nonstop azon dolgozott, hogy mindent megváltoztasson magán. Alapvetően egy normál testalkatú, barna hajú, barna szemű lány vagyok, nos ekkor tájt mindent megtettem annak érdekében, hogy legyek szőke, göndör hajú, rövid, majd hosszú, barnább bőrű, kék szemű kontaktlencse által, kisebb orrú, nagyobb mellű…lényeg a lényeg, hogy bármi, ami nem ő. (A pszichológusok álomvendége). 20 évesen azon dolgoztam, hogy mindent, ami én vagyok levetkőzzem és mivel ezek viszonylag, külső szemnek normál keretek között zajlottak, soha senki nem jegyezte meg, hogy talán kezdek túlzásba esni (jó kivéve az anyukámat :) ), ám a belső világot senki nem látta igazán, még én sem. A húszas éveim 2/3-a telt ezzel a szélmalomharccal. 

30 évesen pedig abból állt egy évem, hogy próbáltam mindent - amit még lehet - visszavarázsolni az eredeti állapotába.

A márka nagyon sokat tett hozzá a személyiségemhez. Mivel egy olyan területre eveztem, ahol azt sem tudtam, hogy tutajjal vagy csónakkal kell menni, illetve evezővel vagy a kezemmel kell evezni, meglehetősen stresszes időszak volt. Értékelem ennek a húszas Dorkának a pozitivitását, mert ez a sötétben tapogatózás egyáltalán nem zavarta. Hatalmas reményekkel mentem bele, eredeti terveim szerint pár éven belül világuralomra tört volna a márka, meggyőződésem volt, hogy 26-27 évesen már nem kell dolgoznom és annyi pénzt fogok keresni, hogy 3 állatmenhelyet is tudok nyitni.

Kiegészítő infó: jelenleg 31 vagyok, még dolgoznom kell és még a menhely is várat magára.

Igazából semmi sem sikerült, egy dolgot leszámítva: magamon tudtam olyan változást eszközölni a 10 év alatt, amit tovább tudok vinni a következő 10-20 évre és megtanultam, hogy tényleg bármit el tudok érni. 

Nem vagyok az a pozivibes, hogy a változás bennem van fanatic, ám tényleg így van. Akkor kezdődött, amikor felismertem, hogy bennem valami nem stimmel. Arra gondoltam, hogy akkor most kattant vagyok? 

A válasz nézőpont kérdése. Azóta 10 év távlatából persze átlátom, hogy mindenkinek megvan a maga stikkje, ám akkoriban annyira megragadt az “én” és én vagyok a világ közepe feeling, hogy csak ekkor döbbentem rá.

Tisztán fel tudom idézni a pillanatot, a hangokat, az illatot, a levegőt, amikor 2017-ben Miami Beachen ültem az egyik délután. Mindenki vidám volt, én egyedül feküdtem egy törölközőn. Mindenki élvezte az életet, mosolygott, én pedig néztem az embereket és potyogtak a könnyeim, mert életemben nem éreztem magam annyira egyedül, mint akkor. Arra gondoltam, hogy 8000 km-t futottam már ez elől az érzés elől, mi a baj velem, nem jó és miért nem jó, mi nem jó. Amikor haza fele sétáltam elhatároztam, hogy választ keresek erre a kérdésre. (Amit persze nem sejtettem, hogy ez egy hosszabb folyamat lesz és nem egy újabb laza bulika fogja megmondani a választ).

A PETRITY mindig egy kapaszkodó volt. Gyorsan fel kellett nőni a feladathoz: ha az embernek alkalmazottjai vannak, akiknek a fizetése az én munkámtól is függ, akik ezt viszik haza és tesznek az asztalra belőle ételt, az megnyomja a felelősség gombot az emberben. Nehéz volt ezt megtanulnom, alapvetően a pénz fogalma számomra egy fiktív dolog, addigi életemben soha nem szembesültem igazán azzal, hogy miként és hogyan befolyásolja a dolgokat. Az én lépéseim már nem csak az “én lépéseim”, hanem másoké is és amelyik sávon járok, ott jön mögöttem az a pár ember, akik a PETRITY-hez tartoznak. Ha rossz döntést hozok, akkor mind elesünk. 

Azokat a részeket, amely területen változ(tat)ásra volt szükség, úgy próbáltam felvázolni magamnak, mint egy villanyórás vagy egy kötődobozt. Futnak benne a kábelek, be vannak kötve ide, oda, ám elég sok helyen zárlat van, amit meg kell keresnem és újra kell kábelezni.

Alapvetően ismertem azt az elméletet, hogy a magánéletet és a munkát el kell választani, de nekem ez csak azt a képet mutatta, hogy “ne kavarj a munkatársaddal”, én pedig párkapcsolatban életem és örültem, hogy ez engem nem érint…igen ám, csak szerintem ehhez tartozik az is, hogy a magánélet egyéb részeit, mint gondolatok, személyiség ésatöbbi azt is fel kell hozni legalább semleges szintre ahhoz, hogy ne a munka kárára menjen. Merthogy volt nekem egy olyan szuper tulajdonságom, hogy ha mondott valaki valamit (ez lehet alapvetően jó dolog is), ám ha nem tetszett vagy nem értettem egyet, annál inkább ráfeszültem: mint egy bika, aki előtt a piros pólót lóbálják. “Szerintem ne vegyél ki egy 200 m2 üzletet, amit vakolattól kell felújítani, mert sok szempontból nem jó ötlet”…annál inkább. Majd én megmutatom. (Aranyos, amikor írtam ezt a bejegyzés, megkérdeztem magamtól, hogy megmutattad, most milyen? Kieg. Infó: Nem volt jobb. ) És ez csak egy példa a sok-sok közül. 

A huszas éveim legnagyobb tanulsága, hogy ne az érzelmeim alapján döntsek.

Szeretek tapasztalni, semmit nem bánok, ám tudom, hogy ezt az időt, amit a piros ruha elkapására fordítottam, már nem kapom vissza. Bármennyi pénzt kerestem és bármennyit buktam el, nem érdekel, ám az időt, ami most van és lesz, azt soha nem pazarolnám még egyszer és csak olyan dolgokra fordítom már, ami engem szolgál.

Huszon évesen nem érzékeli az ember az időt, főleg nem 25 alatt: én 29 voltam, amikor belém mart az érzés, hogy ez bizony telik és bármit teszek innentől, több nem lesz. 

Sok olyan lépésem volt előtte, ami mind anyagilag, mind mentálisan sokba került: az álomképem úgy nézett ki huszonegy - két - három évesen, hogy reggel felkelek és az asszisztensem a hatalmas épület előtt, aminek az első három szintje a PETRITY lánc, a kezembe nyomja a növényi tejes chailattémat, majd a nap további részében gyönyörű anyagokat és bőröket válogatok, az időpontra érkezett ügyfelekkel pedig csodaszép táskákat tervezek a kifejezetten nekünk írt tervező applikációban. Majd a hiperszuper autómmal átgurulok a varrodánkba és vetek egy-két pillantást az új kollekcióra. 

A helyzet az az, hogy az én világomban ez létezett is. Üzlet (jó, egy szint volt), asszisztens (azóta is Geo a szívem csücske), szuper autó, varroda…ám pár meglehetősen nyomós rész hiányzott ezek működéséhez és fenntartásához, alább ki is fejtem:

Az impluzív döntések egy cégben nem túl kifizetődek, lesarkítva. Amikor 1+1 ≠ 2, akkor az egy red flag, illene tovább állni, ám ahogy írtam pár sorral feljebb, a piros ruhadarab csak nem hagyott nyugodni. Hatalmas alapterületű üzletek bérlése POP-UP storeok-ra (ideiglenes üzlet), varroda, még több ember. A fókuszom nem azon volt, hogy minél jobban működjön a rendszerünk, hanem azon, hogy még több bakancslistás álmot valósítsak meg ezek közül. A profitit nem használtam jól, rengeteg befejezetlen kampányban, anyagban, termékben állt a pénz és én voltam az utolsó, akit kifizettem, én csak sodródtam az álomvonatomon. 

Ez volt bent. Ám van ennek egy külső része: a partnerek. Anyagosok, bőrösök, varrodák ( a saját varroda csak később csatlakozott be). Akik évek alatt látták, hogy Magyarországon bizony egyre nagyobb a kereslet erre a sztorira, egyre több a tervező, üljük körbe ezt a mézes bödönt és emeljünk mi is árat. 

Így bazi magas gyártási költséggel, meglehetősen magas fenntartási költséggel és az egyedi termékekhez képest nagyon magas rendelési számmal evickéltünk. Egyre stresszesebbek voltak a hónapok, a külsős varroda egyre többet hibázott a minőségben, mivel egyre több rendelést, egyre kevesebb idő alatt kellett elkészítsen - mindezt egyre magasabb gyártási költséggel. Ekkoriban viszonylag elérhetőbb árúak voltak a termékeink, van ez a “viszik, mint a cukrot” mondás, nos így tudnám jellemezni. Vette boldog, boldogtalan és nem csak azért, mert ő tényleg egy PETRITY táskára vágyott, hanem mert kell egy tasi, jó ez. Elment a fókusz, egyre kevébé tudtam azokra a vásárlóinkra koncentrálni, akik tényleg a mi termékünkre vágytak, akik tényleg értékelik azt, hogy az a fogó miért olyan, az a zár miért pont ott van a táskán, akikkel személyesen válogattuk össze a bőröket az egyedi darabjaikhoz. Tömeggyártásban készült egyedi termék…valahogy sehogy nem férnek meg ezek egy mondatban. Kezdtem szétszakadni ebben, kifolyt a pénz az összes lyukon és elindult egy lejtőn a kis vonatom. 

Még mindig naívan - az egyetlen kiutat a saját varroda megalapításában láttam. Tény, hogy nagyon magas volt a gyártási költség egy külsős varrodában és speciális termékek lévén nem is akármilyen varroda tudja ezeket gyártani, ám nem a gyártási költség volt a legnagyobb probléma - ám az agyamat megnyugtatta, hogy oké, meg van a mumus, így már minden rendben lesz. 

Rövidítve a varrodás projektet: a kegyelemdöfés a cégnek, nagyjából így tudnám jellemezni. 2,5 évig működtettem az utolsó energiáimmal. 

Hogy mikor szálltam ki? Amikor várandós lettem a kisfiammal. Akkor bekapcsolt egy gomb, hogy ez nem megy és az hagyján, hogy nem megy, de erre én fogok rámenni, mentsálisan.

Az a helyzet, hogy baromi tapasztalatlan voltam: nem a megfelelő üzleti tervvel, nem a megfelelő munkavállalókkal, nem a megfelelő helyen próbáltam világot megváltani a varroda projektben. Az első veszteség után (tudooom, utólag…), az első redflag után kell azt mondani, hogy STOP. Miután azt mondtam pár hónapos pocakkal, hogy STOP, felszámoltuk a varrodát és ismét kerestünk egy külsős varrodát, akik minőségben kifogástalanok, magas gyártási költséggel, így nyilván kénytelen voltam belátni, hogy nem tudjuk középárkategóriában eladni a termékeinket, mert akkor azért keresek, hogy mindenki más kapjon belőle, csak én nem. 

Ha már mindenki lerágta a 10 körmét az izgalomban, megnyugtatom: maga a gyártás, a működésünk azóta felfelé ível, erről is írok még lentebb. Átköltöztünk, működik, szuper. 

Nos kérem, aki már eljutottál idáig a blogbejegyzésben, ne add fel, már csak néhány perc és jövök azzal a résszel, hogy jó, jó, ha minden működik, akkor miért hagytam abba a social mediat? 

A social media egy képzelt világ. Az én képzelt világom egy képzelt világban? Ajjaj, nem igazán fér össze. Ássunk kicsit a mélyére:

Akik elolvastátok a bejegyzést, bízom benne, hogy az azért átment, hogy bár hoztam, hoztunk rossz döntéseket, a márkát mindenek előtt nagyon szeretjük, tiszteljük, becsüljük. Kőkeményen dolgoztunk azon az elmúlt években, hogy a háttérben egy stabil márkát építsünk, ami időtálló legyen. 

A mai (szósöl) világban pedig az a mérce, hogy hány (vásárolt) követője van valakinek, mennyi influencernél van ott a terméked. Alapvetően nem voltam soha influencer és hirdetés párti, sokkal szívesebben adnám oda a termékünket tesztelésre vagy reklámozásra egy olyan anyukának vagy keményen dolgozó nőnek vagy egy pályakezdő gyakornoknak, aki nem engedheti meg magának. Mert ők tényleg népszerűsítik, ők tényleg azt fogják elmondani lelkesen és őszintén másnak, hogy miért viselik azt. Nem egy szerződésből másolják ki az előre megírt szöveget, amit jó eséllyel helyesírási hiba nélkül biggyesztenek a reklám fizetettegyüttműködés posztjuk alá, szigorúan kuponkóddal. (Igen, mi is akcióztunk régen, olcsó is lett az egész márkánk szaga…). 

Nem veszi be a gyomrom, hogy a szósöl világban addig vagy valakinek a kedvenc márkája, amíg tart a szerződés, a következő posztban már a márkád szöges ellenétét reklámozza eddigi örök kedvencként. Továbbá az sem ment át a szűrőmön, hogy kis idő elteltével az ajándékba küldött termékek monogrammal együtt landolnak a Marketplacen, alig használt, ‘ár alkuképes’ termékként. 

Fáj érte a szívem, hogy emlékszem az összes rajzomra, tervemre, amikor a termékeinket terveztem. Az összes rejtett zsebre, a rendszerezés gondolatára és arra, hogy aki majd ezt a terméket megveszi, milyen boldog és büszke lesz, hiszen egyrészt szép, másrészt részletekben gazdag, tele rejtett megoldásokkal, egyedi, mert rajta van a monogramja, így ha meglátja valaki ezt a terméket, az jut róla eszébe: wow. 

Nem méltó hozzá a #reklámreklámmal és az #estehozomhozzáakuponkódot. 

Rengeteg nagyon jó kisvállalkozás van Magyarországon, akik elvesznek azért, mert -5%-ért inkább egy gagyi szart fog választani a nagyközönség, mert egy műéletű influencereknél ezt látta. Ékszertervezők, babatermékeket tervezők, táskások, ruhások…akik tényleg ezzel foglalkoznak. Akik nem azért alapítottak egy noname márkát, mert van x ezer követőjük és berendelik valahonnan a ruhákat, dobnak rá egy címkét és eladják jópénzé’. Olyan tervezők, akik szívvel-lélekkel csinálják, amit csinálnak, örömmel csomagolják a termékeket és izgatottan várják, hogy mit szól majd a megrendelő. 

Tesztelő típus vagyok. Szeretem a “mi van akkor, ha” ötleteket. Nos decemberben az az ötletem támadt, hogy mi van akkor, ha kiszállok a mókuskerékből, ha fél évig nem használom a social mediát, nincs hirdetés, nincs semmi csak és kizárólag a webshop működik. 

A legfőbb kérdés az volt számomra, ha néma csendben telik el hat hónap, milyen eredeményekre számíthatok? Vajon lesz e rendelés? Ha igen, mennyi? Mit rendelnek majd ésatöbbi. 

A konkluzióm, hogy stressz nélkül telt el a fél év, mialatt olyan ügyfelek rendeltek tőlünk, akik tényleg a mi termékünket keresték. Nem csak egy táskát kerestek, ők PETRITY táskát szerettek volna. 90%-ban mindenkivel személyesen tartottam a kapcsolatot a rendelés folyamán, valamint névre szóló kiegészítővel leptük meg őket a vásárlásuk alkalmával. Volt lehetőségem egyesével összekészíteni a csomagokat, amihez megoszthattam velük néhány személyes gondolatot arról, mennyire hálás vagyok, hogy minket választottak. 

Amikor elkezdtem a márkát, név szerint ismertem a vásárlóimat, ki miért milyen táskát rendelt. Ez elveszett egy darabig. Ám a legjobb érzés volt az elmúlt fél évben, hogy ezt sikerült visszahozni és megtartani. 

Mi változott? 

Elkezdtem magamat és a márkámat pozicionálni. Értékelni. Racionalizálni. 

Drága a PETRITY? Drága az, ami nem éri meg. A PETRITY nem drága, hanem sokba kerül. 

Miért kerül sokba? 

Mert ha olcsóbban csinálnánk meg, akkor nem tudnánk ilyen anyagokból és ezen a minőségen gyártani. 

Meg tudjuk csinálni olcsóbban, csak akkor az nem PETRITY lesz, hanem olcsó.

Amit végszóként itt hagyok az az, hogy tisztelem mindenki munkáját, a belefektetett idejét, energiáját, így első sorban ezt magamnak tanítottam meg, hogy a PETRITY-t is tiszteljem és ne engedjem el a kezét.