Meccs 

Az elmúlt 10-15 évemben az önismeret ilyen-olyan formában jelen volt: volt, hogy még nem tudtam róla, volt, hogy már tudatosabban álltam magamhoz, ám amióta az eszem tudom, kerestem a választ, a válaszokat. Próbáltam sok féle módszert, jártam terápiára, fizettem be kurzusokra, utaztam hónapokig, éltem távol az otthonomtól, ám csak azóta látom, hogy alapvetően bukott tevékenység “válaszokat keresni”, amióta meg tudtam fogalmazni a kérdéseimet. 

Amíg nem tudtam feltenni a kérdést, addig semmi nem hozta meg a válaszokat sem. 

Az első kötél nélküli ugrás, a búvárfelszerelés nélküli merülés a szülésem volt. Előtte egy kényelmes burokban éltem, a komfortzónámon belül. Ha valami nem sikerült, próbáltam rá magyarázatot keresni, egy külső okot vagy pedig ott volt a jolly joker felmentő mondat magam előtt: “biztos a sors akarta így”. 

Az első várandósság más a nő életében. Ha készül az ember, ha nem, ott úgysem tudja pontosan mire számítson, én pedig a 9. hónapban inkább akartam már túllenni az egészen, mintsem szülés felkészítőre járni és közösen beszívni és kifújni a levegőt, így a “majd megy az magától” alapon ellazáztam a végét. 

Amikor beindult a szülés, az első izmosabb fájásnál ledobta az agyam az ékszíjat és szétestem (persze abszolút nem volt segítség az állami kórházban jelen levő személyzet sem, ám ez a történt szempontjából azért mellékes, mert a saját önismereti utamat írom le). Bazi nagy mellénnyel mentem a ringbe és akkora gyomrost kaptam a 0.001 mpben, hogy remegő lábakkal nyüszítettem, hogy legyen vége. 

Ott volt életem első olyan élménye, ahol nem tudtam elbújni vagy elmenekülni, más mögé beállni, mással elvitetni a balhét: amikor 3 órát ültem a zuhanyzóban, kénytelen voltam szembenézni magammal. 

Úgy képzeltem el, mint egy épületet, ahova fel kell mennem nagyon magasra, be egy szobába, ahol nem tudom mi vár rám. De mennem kell, felfelé, mert lefelé nincs lépcső. (Vagy ha van, az olyan, amin én nem akarok lemenni). Egy nagyon érdekes állapot, amit egy nő megélhet: tudom, hogy sokaknak pokol a szülés, ám nekem ott az a pár óra megmutatta, hogy milyen tudatállapotokba tud elrepíteni, ha megtanulok megbékélni a fájdalommal. Persze baromi nehezen ment, hiszen életemben először éreztem úgy és csak néhány másodpercig tudtam abban a mély (vagy magas) tudatállapotba kerülni/maradni. Menni tovább abba a szobába, ahová el kell jutnom - ezt mantráztam magamban.

És hogy mit találtam abban a szobában? Semmit. Legalábbis ott és akkor. 

A fizikai fájdalom mindent felülírt és a végére teljesen szétestem, azonban már nem ugyan akként sétáltam ki abból az épületből. 

Utána kezdődött valami, utána tudtam egyik napról a másikra meghúzni a határaimat, priorizálni magamat és magunkat, utána tanultam meg, hogy ha azt érzem nem bírom tovább, mindig van még rejtett tartalék, hogy a sok kis lépés sokra megy és hogy nem mindenre van ráhatásom. Hogy hogyan tudom kezelni a stresszt, kizárni, koncentrálni, fókuszálni. 

És ami a legfontosabb, hogy meg tudtam fogalmazni a kérdéseimet: ki vagyok én? Ki vagyok én a gyerekkori sérüléseim, megéléseim, eseményeim nélkül? Ki vagyok én anya szerep nélkül? Ki vagyok én a feleség szerep nélkül? Ki vagyok én a Petrity, a rendszerezés, a hobbik, a mű dolgok, a kutyák és minden egyéb nélkül? Mit szeretek és mit nem? Mit várok magamtól? Hogyan tudok feltöltődni? Mire vágyom? Mi a célom? 

Amióta a gyerekvállalás gondolata, mint nőben megfogalmazódott sok sok évvel ezelőtt, tudtam, hogy 2 gyereket szeretnék. Mindig úgy éreztem, hogy az én szívem két részből áll. 

Amikor a kisfiam megszületett, az egyik fele 100%-ig megtelt, ami a legcsodásabb érzés. A másik fele üres volt még. Nem sokkal azután, hogy 1 éves lett a kisfiam, úgy éreztem, hogy szeretném ha mihamarabb megérkezne a másik felébe is Ő, a másik gyerekem. 

És habár nagyon jó úton haladtam a külső önismereti tényezőkkel, mint határmeghúzás, nemet mondás, priorizálás, ám belül még jó néhány lecke várt rám. A könyvet pár hónap alatt hamar elém vágta az élet: türelmet és alázatot kellett tanulnom, elfogadást, elengedést, valamint azt, hogy nincs mindenre ráhatásom: a születés, a fogantatás és a veszteség pedig abszolút olyan dolgok, ami felett végképp nincs. Akkor, amikor 2023 év elején újra abban a képzeletbeli épületben jártam - csak egy másik szinten, már sokkal tudatosabban mentem be, alázatos voltam és tudtam, hogy ha nehézségek árán, de sokat fogok tanulni, amit később használni tudok az életemben. Átadtam magam az akkori (minimális fizikális) fájdalomnak.

Így is lett: elfogadást, türelmet és alázatot tanultam, ami után a nyáron megérkezett a szívem alá a második kisfiúnk, akit hamarosan a karunkban tarthatunk. 

Most felkészülve indulok az épületbe, búvárfelszereléssel merülök a mélybe, tudatosan készülök arra, hogy lesznek dolgok, amire nem lesz ráhatásom, ám a végsőkig fogom a saját kezem. Nem magam ellen harcolok, hanem magam mellett állok végig. Tudatosan készítem a testemet és a lelkemet. 

És hogy miről szól nekem az utolsó időszak addig? Rólunk. Egyrészt arról, hogy megfogalmazom a kérdéseket: milyenek leszünk négyen? Kinek hol lesz a szerepe, miben változik a mostanihoz képest? Hogy tudjuk erősíteni egymást, egymás igényeit? Ki leszek én két gyermekes anyukaként? Mennyire tölt a munkám? Hol van a határom a magánélet és a munka között? Hol látom magam? 

Bár az esetemben az önismeret és a szülés szűk keresztmetszete a véletlen műve, azonban sokaknak hoz felismerést magukkal szemben. Hogy mit tennék a kórházi listára a megszokott “törölköző”, “háló ruha”, “popsitörlő” mellé? Kérdéseket! Mert ahogyan írtam, anélkül nincs válasz.

Összegzésként pedig, hogy miért tartom fontosnak az önismeretet és a tudatosságot? 

Ha tervez az ember gyereket, ha nem, egy gyerekkel mindig tudatosan kell foglalkozni, ami nem más, mint a belső gyerekünk. Ha róla nem tudunk felnőttként megfelelően gondoskodni, akkor alapból veszett az ügy. 

A gyermekvállalás felelősség és ha önismeret és tudatosság híján tovább adja az ember a saját hozott anyagát úgy, hogy a gyermek egyébként ezt köszöni, de nem kéri, akkor megy tovább a generációs lavina, ami elől senki nem ránt ki: vagy tudatosan kiáll az ember a sorból vagy betemet maga alá.