Most akkor ősanya vagyok vagy sem? Avagy mi is a munkám? 

“Küldtem neked e-mailt és hatalmas csalódás vagy, hogy nem válaszoltál még rá.”

                “Kerestelek többször is és nem hívtál vissza.”

“Legközelebb jöhetnétek több időre is, ne rohanjatok állandóan.” 

(Nyilván ezek kiélezett, lesarkított mondatok, ám true story, ebből és az ehhez hasonló megjegyzésekből merültem el kicsit a gondolataimban a témában.)

Van ez a szekta, amibe jópár éve beléptem. Biztos Ti is ismeritek, hiszen mindannyian a tagjai vagyunk. Internetnek hívják. (Nem, nem ezt fogom most boncolgatni)

Amikor a telefonom feldobja, hogy megtelt az x GBos iCloudom és hogy szeretném-e bővíteni, sokszor eszembe jut, hogy vajon a fejemben is ugyan ennyi haszontalan, felesleges információ, kép, videó, anyag áramlik? Ott hogyan bővítsem a “tárhelyet”? Szóval az ember nyilván néz, lát, aztán bennem meg elindult ez a gondolatmenet…

Az elmúlt pár hónap minden napra hoz változást az életemben. Mindig azt gondolom, hogy ‘na ettől jobban nem tud meglepni ez az új életszakasz (nevezzük nevén: anyaság), ám mindig tartogat meglepetéseket, hol jót, hol kevésbé jót. Amiről most a bejegyzésem szólni fog, hogy hogyan változtak a kapcsolataim a szülés óta és mivel telnek a napjaink (és most nem a pelenkacsere/kajamizeria kombóra gondolok). 

A minap szabaduszowebdesigner Zsuzsa instastoryjában láttam, ahogy arról beszél, miért jó ha az emberek ismerik a kis(ebb) vállalkozások mögött levő személy(eke)t, valamint hasonlóan, mint a párkapcsolatban, a munkában is jó ha megvan a szimpátia, amivel kiderülhet az elején, hogy egymást kereste-e az egyik és második oldal. Más alap téma kapcsán, ám totál ezt érzem, hogy a munka kapcsolatok (legyen az pl én, mint cég és akár a vásárlóink) is hasonlóak, mint a párkapcsolatok, emberi kapcsolatok. Hogy vásárlóként, fogyasztóként jó, ha ismerik az embert a cég mögött, mert lehet nem engem, nem minket keres, nem azt a rendszert vagy értéket, amit képviselek. 

Másképp dolgoztam eddig, szinte 0-24 jelen voltam, ott voltam, reagáltam, mentem, felvettem a telefont, vittem el lemaradt rendelést december 24-én…mert ez volt akkor az életemben a prioritás és az emberek - nyilván - ehhez szoktak hozzá. Aztán ahogy a szüléstörténeteim valamelyikében leírtam, nem tudtam, hogy hogyan fog alakulni az én munkám, hiszen nekem nem egy fix munkaköröm van x cégnél x órában és elmegyek szülési szabadságra, ami idő alatt a kutya nem szól hozzám, hanem egy cégem van, ami kötöttebb, bonyolultabb, szerteágazó. Eleinte már feltűnt, hogy sokan - nyilván nem szándékosan - abszolút nem látják át, hogy ez pontosan mit takar, sőt eleinte én sem láttam át, így fokozatosan húztam meg a határokat és priorizáltam, hogy jelenleg mi fontos és mi nem. 

“Már majdnem 1 éves a gyereked, meddig fogja kitölteni 0-24 az időd?”

Egyszerű: életem végéig.

Az én hátamon fát lehet hasogatni, viszont lassan pólót fogok csináltatni, hogy ne kelljen online és offline ugyan azokat a köröket lefutni és elmondani. Az a tapasztalatom, hogy sokan azt gondolják (ráadásképp többen szülők), hogy ahogy telik az idő - amióta gyermeket vállaltál -, úgy könnyebb és könnyebb az életed, több időd jut magadra, mindenre. Nyilván ez teljesen egyedi és egyéni, ám a gondolat is abszurd, hogy valakiben ez felmerül, hogy mégis meddig “piszmogsz” otthon a gyerekkel nonstop. 

Egyrészt van a társadalomnak egy idősebb korosztálya, akik a “mi már túl vagyunk ezen, felnő az a gyerek mindenhogy is”, illetve van az online világnak is az az oldala, ami ha az ember hagyja, presszionál, hogy “kész vagy már”? Kész vagy már testileg, lelkileg, mentálisan, fizikálisan, hogy éld az életed tovább? Rázd meg magad és működj tovább.

Én világ életemben az az ember voltam, aki nem tudja és nem is akarja befogni a száját. Egy ideje - úgy gondolom -, hogy úgy is ki tudom nyitni, hogy ne csak szellőztessem és szeretném, ha az őszinteségem - mint ahogyan a szüléstörténetem is - ha csak egy embernek is, de segítene. A húszas éveimben sok időm ment el azzal, hogy szarul éreztem magam, így az elmúlt években már abszolút nem fordítok időt olyan dolgokra, kapcsolatokra, amik nem töltenek, ám értékelni, átgondolni mindig megállok egy-egy pillanatra. 

Azt látom, hogy sokan…inkább mondom másképp: beleestem abba a hibába a korábbi években, hogy akkor éreztem magam elég jónak, ha hasznos, kiemelkedő vagy (számomra) lenyűgöző dolgokat csináltam. Legyen az pl. a munkában egy kiemelkedő időszak, az otthoni házimunkák nonstop menedzselése, edzés stb. Nem magát a folyamatot élveztem ezekből, hanem csakis az eredményre fókuszáltam. Ez a hozzáállásom hamar megbukott, amióta anyuka vagyok és jelenleg a napok 90%-át a kisfiam tölti ki. Hamar át kellett gondolnom, hogy ne ostorozzam magam és ne gondoljam azt, hogy nem vagyok eleg jó, ha épp aznap nem sikerült kitakarítani, vagy ha épp nem sikerült este 10-kor odaülni a géphez és megválaszolni 2 e-mailt. 

Na de akkor mi is a munkám most? 

Dolgozni magamon 

Alapvetően egy teljesen más életszakasz az, amikor a nő anya lesz. Tök mindegy, hogy te egy multinacionális cég igazgatójából, egy vidéki virágbolt nyugis miliőjéből vagy épp az egyetemről és a bulis éveidből váltottál “anya műszakra”. Az változás. Kinek mennyire, kinek milyen de változás, hiszen előtte nem volt gyereked, most van. Minden nőnek meg kell ismernie és/vagy el kell fogadnia az új önmagát, szőröstül - bőröstül, kívül, belül.  Ébredéstől lefekvésig. 

Na ez nálam nem úgy néz ki, hogy motivációs podcastokat hallgatok (ne írj ki példát, ne írj ki példát!) megmondóktól, hogy miért az én kezemben van a siker kulcsa “egy tápszerrel átmulatott, 5-6x keltünk fel és nem aludtunk vissza” éjszaka után. Úgy néz ki, hogy eldöntöttem, hogy már azzal, hogy felkelek, mindent megtettem annak érdekében, hogy ez egy jó nap legyen. Tudom hogy ez ilyen “fullpozi bullshitnek” fog hangozni, de egy, rosszabb nem lesz, kettő, csipke bokor vessző. Lényeg a lényeg, hogy ha csak egy kicsit tréningeli magát az ember, hogy a jó oldalát lássa a dolgoknak, tényleg könnyebb lesz. Ez már önmagában egy bazi nagy meló. Azzal, hogy felkeltem, tudatosítom magamban hogy élek. Ez már pozitív. (Sajnos megtapasztaltam az elmúlt egy évben többször is, hogy mennyire mulandó az élet és nem szeretnék több napot elb*szni azzal, hogy hülyeségeken stresszelek). Ha felkelt az ember, már jó és utána ha rám hallgatsz, nagyon egyszerű: azt csinálsz, amit akarsz. Most nyilván ezt lehet szűk és tág értelemben is venni, mert úgyis van aki azt gondolja, hogy “télleg? És ki fog bemenni helyettem 5:30-ra gürizni a főnöknek?” - tééényleg nem akarok felbújtó és megmondó lenni, ám mindig azt szoktam mondani, ha nem tetszik, változtass” - ezért a mondatomért most biztos 16-an unfollowoltak, de majd ráértek később megköszönni. 

2022-ben mindenki mami blog, meg mami coach es mindenki mondja a tutit, hogy most akkor kell éjszaka etetni vagy nem kell és hogy most akkor aludj a gyerekkel vagy ne, mert ekkor sérül vagy akkor sérül, majd jön Józska bácsi a szomszédból, aki látja a ‘mosottszar képed es azt mondja, hogy hagyd a gyereket sírni éjjel, mer’ majd tágul a tüdeje, meg megtanulja az, hogy hogy kell egyedül vissza aludni, ők is felnőttek babafigyelő nélkül. Éjjel próbál az ember némi infóhoz jutni és megveszed a 10.000 Ft-os “hogyan altasd a gyereket jól” könyveket, végig csinálod percre pontosan a 354 lépésből álló szabályrendszert, de a te gyereked ugyan úgy felkel éjjel, pedig még a kutya sem mert előjönni a helyéről, mert akkora házi sárkány vagy már és ütöd-vágod a családot, hogy tartsák a lépéseket, mert a napirend az napirend! Eltávolodsz önmagadtól, pár hónapon belül öregszel 10+ évet, a kávé-víz aránya 75-25% lesz a nap végére és minden egyes bögrénél vársz egy kis csodát. 

Aztán feladod az elveidet. Feladod, hogy 7-re legyen berakva már két mosás, legyen kész a gondosan válogatott bioalapanyagokból készült reggeli, mert lehet, hogy épp 6:30-kor sikerül visszaaludni hajnal 3 óta. De ezt csak te tudod. 7-kor már javarészt zajlik az élet, ír, hív a könyvelő, a futár, az akárki. Nem értik, hogy hogy lehetsz hetes csúszásokban és miért nézel ki minden nap úgy, mint egy mosott szar? Hiszen otthon vagy… nincs időd magadra? Nincs időd hajat mosni?? Mé' nincs?

Igaz az a mondás, hogy mindenki a saját szintjén nyomorog. Értsd jól. Igaz, hogy mindig lehet jobb és rosszabb. Az emberek néznek, de nem látnak. Nézik, hogy otthon vagy 1, 2, 3 vagy több gyerekkel és nem látják, hogy mi van mögötted. Hogy mi van benned. Tudják, hallották, hogy “biztos nehéz”, de nehéz megemelni 100 kg-ot is, mégis sokan megemelik, annyira csak nem lehet nehéz, nem? 

És amúgy is nehéz, nehéz, meg értik ők, hogy a gyereknek jön a foga, meg az oltás, de nekik is haladni kell, nekik is működni kell tovább, vedd már fel, válaszolj már az e-mailre, utald már, amit kell, működj már!

Te meg csak fekszel, próbálsz épkézláb gondolatokat elültetni az agyadban és végig gondolni, hogy hogy kerültél ide egyáltalán. 

Ebbe - legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján sok hasonló történettel találkoztam - nagyon sokan belecsúsznak és ahogyan az ördögi és angyali körök működnek, mindkettőben könnyű benne ragadni. 

Sok-sok évnyi önismereti munka után is el-el ragadt magával a “szar vagyok” érzés ám gyorsan kellett egy új szabályrendszer, amiben az a szabály, hogy nincs szabály, azaz nem akkor vagyok jó és szerethető, ha valamit leteszek aznap az asztalra. Akkor is jó vagyok, ha aznap épp köntösben a földön ültem a gyerekkel és a tegnapi kaját melegítettem meg neki ebédre. Ez persze az én értékrendem. Talán a legnagyobb lépés az, ha mindenki megtalálja azt, ami neki jó, a saját értékrendjét. 

Hiszen ha anya boldog, mindenki boldog, vicces de igaz. 

Dolgozni a kapcsolatomon, a házasságomon.

Ja igen, ilyen is van…van egy párkapcsolatom…Elég sűrűn elfelejti az ember. 

Észt osztani egyébként nagyon tudok, másoknak nagyon könnyen el tudom mondani, hogy mennyire fontos, hogy a gyerek mellett a kapcsolatot is ápolja, mégis nálunk is előfordul, hogy beesünk este a kanapéra és mindenki intézni próbálja az aznapi ügyesbajos dolgait a telefonon. Aztán eltervezzük, hogy ‘jó, most ez a hét még húzós, de majd a jövő héttől már tényleg több időt fordítunk egymásra‘ és eltelik újabb egy, két, három hét és hónap, mikor észbe kapunk, hogy ugyan ott tartunk. Nagyon evidensnek tűnik, hogy úgyis ott a párunk (ha van), “most biztos megérti”, “nyilván tudja”, “majd vár egy kicsit “ és hagyjuk telni az időt. Aztán ha bármi miatt beüt a krach, akkor csak pislog az ember, mint hal a szatyorban. 

Ebben is az 50-50, az “amit adok, azt kapok” elvet próbálom követni. Persze nagyon nehéz, hiszen javarészt ilyenkor egy nő és egy férfi teljesen más szinten mozog, máshonnan merít energiát, más ingerek érik. (Jobb esetben ezért érdemes jól megválasztani a partnert hogy kivel vállal az ember gyereket - jaj Dorka már megint okoskodik). Az én meglátásom, hogy itt is közelíteni kellene az érdekeket, az igényeket. 

A minap a dorkanization oldalamon osztottam meg egy gondolatsort, ami nagyon megfogott a feltétel nélküli szeretetről férfi és nő között. Vicces, de kellett 30 év, 1 gyerek és 72362627373 baki ahhoz, hogy megértsem, hogy mi is az valójában...

Dolgozni a gyerekemmel való kapcsolatomon

A világban Ő csak egy gyerek, ám a gyerekemnek én vagyok a világ és fordítva is igaz.

Azért hogy a Te gyereked ne sérüljön majd pár év múlva amikor a játszótéren játszanak, illetve majd 10, 20, 30 évesen, vagy amikor nyitogatják a szárnyaikat és párt keresnek vagy amikor a munkahelyen együtt kell dolgozniuk, na én ezen dolgozom most minden nap. Ott vagyok, figyelek az igényeire, megtanítom Őt, hogy milyen egy érzelmileg biztonságos kapcsolat, hogy mit jelent a bizalom, hogy mit jelent szeretve lenni, megsimogatni a másikat, hogy milyen érzés, hogy mindig számíthat a másikra. Jelen esetben rám, jelen esetben tőlem kapja ezeket. 

Mindenki - szerencsére - maga dönteni el, hogy hogyan neveli a gyereket. Pontosan ezért merem bátran kimondani, hogy nem azért vállaltam gyereket, hogy bölcsibe vigyem és 1 évesen más pelenkázza. (Tudom, vannak azok a szituk….). Az én értékrendem az, hogy amíg Ő igényel engem, én ott leszek. Ha 2 éves koráig, addig. Ha 5, akkor addig. Ha azt látom, hogy 2 évesen igénye van a társaságra és neki fontos, hogy gyerekek között legyen, nyilván elfogom vinni olyan közösségbe (akár bölcsi), hogy ezt az igényét is kielégítse.

A gyerekemnél jobban senki nem ismer. Ő volt az, aki 9 hónapig megismert, rám figyelt, ismerte a szívdobogásom, amikor boldog voltam, nyugodt és amikor stresszes. Előtte nem tudom megjátszani magam, előtte nem elég a műmosoly. Elég ha hozzám bújik és tudja, hogy milyen a hangulatom. Ezért tettem félre mindent és helyeztem a vele való kapcsolatomat a képzeletbeli listám első helyére. 

Amikor szarul érzed magad, hogy nem főztél, mert épp 10x mentél át Hozzá az éjjel és egy ‘mosottkaki vagy jusson eszedbe, hogy azok csak alkalmak. Viszont rajtad múlik, hogy a gyerekedben milyen érzések lesznek. Ő nem fog arra emlékezni, hogy május 25-én rendeltél kaját vagy épp egy croissant adtál neki ebédre. Arra viszont igen, ha idegbetegként főzöl valami szart, amit tuti nem eszik majd meg és végig bőgi a főzést és az etetést, te rottyon, Ő rottyon. 

Az eddigi életem, ha vizualizálni szeretném, egy olyan diagram, ami javarészt felfelé ível, kisebb-nagyobb kilengésekkel, itt ott egy-egy mélységgel tűzdelve. Hajtottam magam, hogy legyek egy olyan valaki, aki nem tudom ki volt, csak mentem előre, nem számított, hogy mi lesz a vége, zuhanás vagy repülés. 

Eddig ugráltam a védőhálón fel, le, leestem, felfogott. Aztán most én vagyok a védőháló. A kisfiam védőhálója. Nekem annyi a dolgom az életben, hogy ugyan olyan feszes védőháló legyek, mint amilyen az én anyukám.

(Anya, innen üzenem, hogy továbbra sem értem, hogy hogy maradtál ilyen nyugodt ember mellettem, minden elismerésem)

És hogy hogyan változtak a kapcsolataim ezek hatására? Igazából sehogy. Ez egy nagyon jó visszaigazolás, hogy az elmúlt években olyan emberek vesznek, vettek körül, akik hasonló értékrenddel bírnak (ez rengeteg meló volt az elmúlt 5-10 évben!)

Amiben változást érzek az az, hogy elengedtem a ‘smalltalk és a távoli ismerősökkel való gondolatváltásokat, amikor egy Lidlben összefutva próbál meggyőzni, hogy hagyjam már rá valakire a gyereket a délután, nem lesz semmi baja, az hogy sír egy kicsit nem nagy gond vagy ahogy próbálja ugyan ilyen kaliberű ismeretségű ember meggyőzni a gyerekemet, hogy köpje már ki a cumit, mert elég nagy ő már ehhez. 

Korábban finoman, kedvesen megpróbáltam volna elmagyarázni, hogy nem teljesen értek egyet, néhány kedves mosoly társaságában. Mára már egész egyszerűen nem megyek bele ebbe és az elején leszögezem, hogy nem kérem senki tanácsát, javaslatát, van épp elég regisztrált kurzusom gyermekpszichológus blogokra, köszönöm. 

A legjobb dolog, ami történt velem az életben, hogy megélhetem, hogy egy ilyen csoda kisfiúnak az anyukája lehetek.