Szülestörténet 2. 

“Az első gyereket nem adják könnyen”

Végül arra jutott a kupaktanács, hogy “felhelyeznek osztályra”, ahol majd szépen megvárjuk, amíg erősödnek a fájások és majd ha beindulnak a valódiak, akkor majd szóljak… Ismét egy sírós óra következett, mert semmilyen szinten nem láttam, hogy merre haladunk, meddig fog ez tartani (nyilván nem tudja előre senki, de még csak támpontokat sem kaptam), hogyan osszam be az energiámat. Felküldtek egy emelettel feljebb és jelezték, hogy ne aggódjak, kapok majd egy hátrébb eső, csendes szobát. Amikor beléptem az - azt hiszem -  5 (vas)ágyas szobába, akkor ismét bőgni kezdtem. Könyörögtem a férjemnek, hogy találjunk ki valamit, mert kizárt, hogy itt maradok, egyszerűen nem történhet meg, hogy az első gyerekemet 12-24 vagy ki tudja még hány óra szenvedéssel, ezen az ágyon kelljen megvárni, főleg az elmúlt 2 nap után. Mint egy elfekvő… (ahhoz képest, hogy a kórház rendelkezik kádas szobával is). Így arra jutottunk, hogy mivel nagyon közel a kórház, otthon pedig egészen más körülmények várnak, saját felelőségre haza megyünk. Az orvos csapat nem repesett az örömtől, sőt mindenki próbált lebeszélni, de hajthatatlan voltam. Fájások közepedte, folyosón zárójelentésre várakozás következett, úgy 1,5 órán keresztül, még végül 10. kérésre aláírták és átadták a papírjaimat.

Július 26. Hétfő 

Délelőtt haza is értünk, összeült az itthoni kupaktanács (anyukám :) ), egyeztettem folyamatosan több frissen szült ismerősömmel, egy kedves ismerősöm férjével, aki nőgyógyász (nekem nem volt választott orvosom, mert akihez járok magánrendelésre, ő nem vállal már szülést - ám úgy voltam ezzel is, hogy orvos, orvos, valaki csak világra segíti majd a babát…), hogy hogyan tovább. Szombat óta tart a folyamat, fogy az energia, látni kéne, hogy merre tartunk. 

Ez a nap az egyik legbékésebb nap volt az életemben: semmi mással nem foglalkoztunk itthon, csak magunkkal. Nem volt telefon (pontosabban csak a fájásokat mérni), nem volt külső inger, tudtam pihenni, sikerült 1,5 órát aludni is, sétáltunk, készültünk. Tudtam, hogy fejben sokkal jobban össze kell raknom ezt az egészet, mert bár van egy baromi nagy fizikális része a szülésnek, de fejben ugyan úgy ott kell lenni, rá kell hangolódni és engedni kell megszületni a babát. Nálam talán ez a része hiányzott: Féltem, mert a fejemben egészen július 24-ig minden napra meg volt a pontos napi rutin, hogy mikor mi történik, mikor mit kell csinálni, intézni, teendők, feladatok. Így már utólag látom, hogy mindezek mellett csak élni felejtettem el, élvezni a napokat és nem csak projektszerűen kell vinni a dolgokat nap nap után. 
Délután töltöttem egyedül is egy kis időt és elkezdtem beszélni a babához, elmondtam neki, hogy mennyire várom és igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy neki is könnyű legyen ez a következő -remélhetőleg - pár óra és bár nem tudom, hogy mi történik, de vigyázni fogok rá bármi áron.

Azt gondolom - főleg utólag könnyű ezeket látni -, hogy nagyon sok nő nincs felkészülve/felkészítve arra, hogy mi vár rá a terhesség végén, a szülés beindulásakor, a szüléskor és azt követően. Persze igaz az, hogy ezt meg kell élni és akkor tudja meg az ember igazán, de sokszor nincs is kimondva az, hogy ez tényleg az egyik legnehezebb dolog a világon. A legcsodásabb, de egyben legnehezebb is. Nehéz fejben ráhangolódni, főleg az olyan típusú nőknek, mint én. Nem vagyok ősanya, nem tudtam elképzelni, hogy szoptatni fogok, hogy az én mellemből bármi is jönni fog.  
29 évig, de főleg az elmúlt években folyamatosan a saját, magasra tett mércémhez próbáltam felnőni, a saját problémás gondolataimat, aggodalmaimat és testképzavaromat orvosolni azáltal, hogy a lehető legjobbnak és legtökéletesebbnek lássam magam, amiért kőkeményen dolgoztam és viseltem el több fájdalmat műtétek miatt, szigorú voltam magamhoz, edzettem folyamatosan, egészségesen éltem - legalábbis azt hittem. Majd miután teherbe esetem fejben helyre kellett rakni azt a tényt, hogy 9 hónapig otthont nyújt a testem a kisbabámnak és ezáltal már ekkor megváltoztam kívül és belül. 

A “megváltozik az életetek” és az “új életszakaszba léptek” sablonok ide kevesek. Erre senki nem készít fel, hogy az egy dolog, hogy megváltozik az életed, de az eddigi életed konkrétan megszűnik - és ez lehet pozitív és lehet negatív is, de megszűnik, már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Hiszen egy új ember, egy új kis lélek lesz ott melletted, aki eddig oda ment ahová te, azt ette, amit te, nem sok vizet zavart…:) 

Mikor pár éve felmerült a gondolat, hogy szeretnék gyereket, mindig úgy gondoltam rá, hogy majd akkor, ha már mindent “elrendeztem” az életemben, minden “tökéletes”, felkészült rá a testem, kész a ház, beáll a munka, minden a helyén stb...És ez valamilyen szinten így is lett. De fejben nem voltam felkészülve arra, hogy - a szó jó értelmében -, de ezeket utána - egy darabig legalábbis -, ám fel kell adni. Sőt, nem is tudtam ezt, így hogyan tudtam volna erre fejben felkészülni? 
Nem szerettem meztelennek lenni eddigi életemben amúgy sem - amit utólag sajnálok -, főleg nem idegenek előtt, így nem szívesen éltem meg azokat a pillatokat sem, amikor vizsgáltak. Márpedig egy terhesség alatt többször vizsgálnak, ebben a szakaszban pedig már folyamatosan. Nyilván ez ott senkit nem érdekel, csak egy ugyan olyan test vagy, mint az összes többi, de én belül éreztem azt, hogy kellemetlen nekem. Ezt is rendeznem kellett sos a fejemben, hiszen ezekkel a gondolatokkal nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam. 

Hosszú, meditálós, pihenős, lelkifröccsös órák után egy picit mintha erősödtek volna a fájások. Ez nagyjából este 6-7 fele lehetett. Sok jó tanácsot kaptam, hogy mit kell ilyenkor csinálni, ittam a málnalevél teát, kentem a gátolajat, próbáltam a lépcsőzést, a sétát. Este 8 órakor egy órás sétát mentünk a kutyákkal az erdőben, ami - bár ez számunkra napi rutin volt, hiszen állandóan sétáltunk velük - akkor a világon a legfelszabadítóbb érzés volt. Aztán séta közben elkezdtek annyira felerősödni a fájások (~3 percesek), hogy már meg kellett állnom és összegörnyedtem, de még mindig viselhető volt. Mindig azt hangoztattam közben, hogy “jó lesz ez, fájjjj még!” Hát…fájt is :D
Séta után egy kis pihi, de már fekve nem igazán tudtam maradni, mert ezek a fájások, a méhösszehúzódások egy kis kakaóscsigát csinálnak az emberből és tényleg nehéz bármilyen pózban megmaradni. Na ekkor jött a képbe a labda itthon. Azt gondoltam, hogy sosem fogok azon a nagy gumilabdán bohóckodni, sőt kifejezetten nevetségesnek tartottam…na ekkor ez a labda lett a legjobb barátom. Teltek az órák, este 11 órára már nem volt őszinte a mosolyom, olyan érzés volt, mint egy görcsroham, ami kimerevíti a testet és egyszerre összehúz. Mértem a kis appomon a fájásokat, ~3 percesek voltak ugyan úgy, de a fájdalom érzet már kezdett kivenni belőlem minden energiát. Mivel nekem alvás sztornó ebben az állapotban, mondtam a férjemnek, hogy legalább ő menjen el pihenni, én valószínű elleszek még egy darabig…

Kint maradtam a nappaliban, a kis labdámon rugóztam, Netti feküdt előttem a kanapén és ekkor már nem tudtam semmire gondolni fejben, nem tudtam sem ráhangolódni, sem pozitívan gondolkodni, sem semmit csinálni, csak éreztem, hogy ez a fájdalom megbénítja minden gondolatomat és csak arra tudok gondolni, hogy fáj, fáj, fáj és meddig fog még ennyire fájni?! Ott tényleg úgy tünik, hogy erről a vonatról nem lehet leszállni és kb sosem lesz vége. És valóban, a vonatról nem lehetett leszállni, sőt. Olyan volt az egész, mintha egyik pillanatról a másikra, mint mikor az autóban 2-es fokozatból 6-osba váltasz: olyan szinten erősödtek fel a fájások, hogy azt éreztem, hogy ezek nem fájások, hanem konkrétan tolófájások. Ezt a fogalmat is biztosan sokan olvasták, hallották már újdonsült kismamaként, amit szépen elraktároz az agyunk, hogy ja igen, ilyen is van. Na hát tényleg van. A tolófájásnál lényegében azt érzi az ember, hogy székelnie kell. Folyamatosan. Fájás és érzed, hogy már megint WC-zned kell, fájás és már megint. Egy jó fél órát töltöttem így a fürdőszobában, a WC és a zuhanyzó között, lényegében, mint egy meztelen csiga, mert hogy kiegyenesedni, járni már nem tudtam. A probléma az az volt, hogy nagyon megszólalni sem, így esélytelennek éreztem, hogy egyáltalán szóljak a férjemnek, hogy valami van.
Ez már a 3. éjszaka volt, az eddigi legdurvább, energia szintem lényegében már minuszban és tudtam, hogy ha most ez ilyen és ennyire fáj, akkor még ki tudja, hogy hol a vége és milyen fájdalom lesz akkor? Rettegtem és a fájdalom már annyira elvakított, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy valahogy legyen vége, mert nem bírom. 
Nagy nehezen elvonszoltam magam a hálóig, zokogva szóltam, hogy úgy tűnik erről beszélt mindenki, hogy “fájás”, majd ismét jött a tolófájásos rész, úgyhogy ismét zuhanyzó, most épp a háló mellettiben töltöttem még majd fél órát.
Nagyjából egy óra alatt tudtam magam olyan szintre összevakarni, hogy lejussunk az autóba, ahol ahogy mértem a fájásokat (ekkor már nem az appon, csak hunyorogva az autóban lévő órát néztem, mert már a szememet is alig bírtam kinyitni) és 1,5-2 percesek voltak, viszont úgy éreztem, hogy szerintem kint van a gyerek feje (lol). Folyamatosan azt hajtogattam, hogy megfogok szülni az út szélén, egy árokban fogok szülni.

Szerencsére nem így lett, beértünk a kórházba, az utat már ismertük a szülőszobáig, csomagok fel, átöltözés, adatfelvétel. 

A két szülésznő, akik ügyeletben voltak első körben nem voltak túl, -  hogy is mondjam -  barátságosak. Valószínűleg én élek ilyenkor egy álomvilágban, hogy majd fogják a kezem és simogatják a fejem, hogy nyugi kislány, minden rendben lesz, na ez nem így történt: jött a kis műanyag szék, adatok felvétele, majd utána vizsgálat. (Mindezt úgy, hogy a fájások megvoltak ám, tehát folyamatosan kimerevedtem, de nyilván ez ott természetes és nem úgy néztek az emberre, mintha ufó lenne, szóval senki nem volt meglepve ezen, nekem mégis meglepő volt, hiszen nem volt hasonló szituációban részem és arra gondoltam, hogy nem látjak, hogy ennyire fáj?). Vártuk az ügyeletes doktornőt, aki megvizsgált és mondta, hogy szuper, fájások oké, éééés jött a kulcsmondat, méhszáj “bő egy ujjnyi.”

Ott azt gondoltam, hogy lefordulok a vizsgáló asztalról. Mondtam, hogy ez lehetetlen, tegnap este ugyan itt tartottunk és mostmár olyan szintűek a fájások és én ezt még 1 órát sem bírom tovább. Megvizsgált még egyszer és mondta, hogy jó, akkor “szűk két ujjnyi”… értitek…félig üres vagy félig teli a pohár, ezzel nem vagyunk előrébb, gondoltam, mert ha bő egy, ha szűk kettő, a kis dinnye azon a kulcslyukon tuti nem fér ki. Mondták, hogy éjszakára felvesznek újra, gépre tesznek és majd reggel meglátjuk, hogy hogy áll a dolog. 
REGGEL?? Mondtam, hogy a reggelt én már tutira nem élem meg, hajnali 1 óra volt ekkor és mondtam, hogy kizárt, hogy 4-5-6-7 órát bírok ezzel a fájdalommal. Behívtam a férjemet és mondtam, hogy kizárt, hogy akkor itt maradok, mert ennek semmilyen kimenetelét nem látom, úgy éreztem, hogy elájulok a fájdalomtól, zéró energiám van és senki nem ad irányt, hogy mégis merre haladunk. Mivel ekkor már kezdtem meglehetősen önkívületi állapotba kerülni, nem láttam, hogy ki mondta, csak beleégett a mondat a fülembe, főleg a hangsúly végett: 

“anyuka, az első gyereket nem adják könnyen, meg kell érte dolgozni” 

Kérdeztem, hogy miért nem kaphatok fájdalomcsillapítót? “Mert még ott nem tartunk” Ja, oké. Bár nem tudom a mai napig sem, hogy mikor tartottunk volna ott, később erről is bővebben, hogy miért. 
A doktornőnek elmondtam, hogy tényleg úgy érzem, hogy nem bírom tovább, nem maradok így itt, inkább akkor tovább megyünk egy másik kórházba, császározzanak meg (hozzá teszem 9 hónapig minden nap elmondtam egy imát, hogy természetes úton szülhessek!), már nem érdekel, de legyen vége, mert nem bírom ki azt a fájdalmat. Ott addig eljutottunk, hogy megígérte, ha reggelig nem történik semmi (ez még lett volna vagy 4-5 óra minimum), akkor egyeztetnek, hogy mit kaphatok vagy mi legyen a további lépés. Ebbe a kis ígéretbe kapaszkodva végül maradtam és nem távoztam - ismét - saját felelősségre. 

Gépre raktak, szívhang és fájás figyelés, pihenjek…Oké :D
Feküdtem az ágyon, folyamatosan jöttek a fájások és azon gondolkoztam, hogy remélem hamarosan elájulok végre a fájdalomtól, hogy ne érezzem, mert egyszerűen nem bírom tovább. Itt már zavarosak az emlékeim, de a következő pont, amikor az egyik szülésznő bejött és azt mondta, hogy annyit tud javasolni, hogy menjek el zuhanyozzak le. Gondoltam magamban, hogy zuhanyoztam már otthon eleget, de miért ne. Lecsapattam magam 3 perc alatt majd battyogtam vissza, amikor mondta, hogy “mármint zuhanyozzak órákon keresztül forró vízzel, főleg az alhasi részre engedve a vizet”. Ah, akkor már gondoltam, hogy ez nem a tisztálkodásra lett kiélezve…

Hajnali 3 körül mehettem be a zuhanyzóba, ahol “álltam” meztelenül a tükör előtt és néztem magamat, a hasamat, zokogtam és azon gondolkoztam, hogy miért és hogy kerültem ide, meddig tart ez, mi lesz velem, túlélem e avagy sem, mi lesz ezután. Bíztam benne, hogy most látom utoljára így magam és próbáltam minden részletét megjegyezni annak, amit látok. Majd beültem a kis műanyag karfás székbe a zuhany alá és engedtem magamra a forró vizet és lényegében átértékeltem az eddigi életemet. Annyira fájt, annyira azt éreztem, hogy egy olyan önkívületi állapot kerít a hatalmába, amit eddig még csak elképzelni sem tudtam. Mintha az eddigi életem átadta volna az újnak a kilincset és belül zokogott az a kislány, aki voltam, hogy nem akarom! Nem akartam. Csak vissza akartam menni sok-sok évvel ezelőtt az időben és azt akartam ott, hogyan szűnjön meg ez az egész és mindenki hagyjon békén. 
Nem tudom, hogy pontosan mennyi idő telt el, egy óra biztosan, amikor azt éreztem, hogy muszáj elzárnom a forró vizet, mert elájulok a gőzben és amikor felálltam, elkezdtem vérezni. Kicsoszogtam szólni, hogy valami történik és ekkor indult a buli igazán:

/Bár nem éreztem azt a fajta támogatást, amire igazán szükségem lett volna, ettől függetlenül emelem kalapom a kórházi dolgozók előtte, hogy nap, mint nap átélik ezt, kezelik ezt, tudják, hogy minden nő máshogy éli meg és abszholút higgadtan tudják kezelni őket. Én egész biztosan egy idegesítőbb fajta lehettem, mert rettentően nagy hangot adtam annak, hogy ez biztosan csak nekem ennyire rossz és csak rajtam nem segítenek :D/

Eljutottunk újra a szülőszobáig (ez volt a 3. amiben jártam, mert hétfő éjjel is egy másikban voltam, így az intézmény összes szülőszobáját kipróbálhattam :D). Fizikálisan már úgy éreztem, hogy állni, menni, ülni, semmit nem tudok. Remegtem, mint egy kocsonya és bömböltem a szülészhölgynek, hogy nem igaz, hogy nem tudnak valamit csinálni, hogy ne legyen ennyire rossz és fájdalmas. (Utólag megnézném ezt a filmet magamról :D). Az emberi mivoltom úgy éreztem, hogy megszűnik, hiszen ilyenkor már minden létező testréséből az embernek jön valami: nekem itt ment el a nyákdugó, ami nem egy kellemes érzés, látvány, főleg, hogy már képtelen voltam magammal bármit is kezdeni, így ehhez is már segítség kellett, hogy egyáltalán eltávolítsák rólam/belőlem. 

Kaptam egy halvány remény sugarat, hogy gázt kaphatok fájdalomcsillapítás gyanánt, ám mint kiderült, pont elfogyott…

Ismét vizsgálat következett és megállapították, hogy már több, mint 4 ujjnyi a méhszájam, sőt ekkor vette észre a szülésznő, hogy nagyon hátrahajló, így ezért is tűnik el ilyen nehezen. (?) (Sajnos vagy nem sajnos de a fájdalom végett már annyira nehéz volt tartani a fonalat, hogy pontosan mi történik.)  
A következő percekben csak arra emlékszem, hogy szóltak a doktornőnek, hogy készüljön, mert hamarosan burkot repesztenek. Kérdeztem, hogy pontosan mi történik, hiszen elkezdtek átalakítani az ágyat:

“szülünk”. 

- Na ne, azt gondoltam, hogy régészeti leletet tárunk fel. A telefonom oda hozták és a férjemnek már csak annyit tudtam kinyögni, hogy "MOST".  A burokrepesztés nem volt fájdalmas, lényegében azt éreztem, hogy elönt a forró magzatvíz és ekkor már vagy bele-bele aludtam a fáradtságba vagy beleájultam a fájdalomba, a szememet már abszolút nem tudtam kinyitni. Láttam, ahogy kis idő múlva megérkezett a férjem a szobába, én pedig, mint egy kifeszített Jézus, feküdtem és mozdulni sem tudtam. Kérdeztem a fájdalomcsillapítást, de ekkor már túl késő volt, mert kezdődött a kitolási szakasz. Ezért írtam korábban, hogy továbbra sem tudom, hogy mikor lettünk volna abban a fázisban, hogy kaphatok bármit is, hogy legalább egy kis energiát gyűjtsek.  A fáradtság és a fájdalom miatt már csak egy test feküdt ott…nem tudtam koncentrálni, hallottam, amit mondtak de abszolút nem tudtam úgy nyomni, ahogy kértek, pedig ekkor sokan segítettek és abszolút azt éreztem, hogy végre odafigyelnek az emberre. De már semmi nem maradt bennem, ami segítette volna a dolgokat vagy őket. 
Egy mondatnál mégis erőt tudtam venni magamon, amikor a szülésznő azt mondta, hogy a baba így már annyira szűk helyen van, hogy neki ott már nem jó. Amikor ezt meghallottam, valahogy összekapartam az utolsó energiákat is. Szóltak a főorvosnak, hogy segítsen megtartani és kinyomni a babát, ami lényegében annyit tesz, hogy a hasamra nehezedve próbálja kitolni és ellenállást képez, hogy ne visszafelé haladjon. A főorvos kedves volt, bíztatott és ez ott ismét adott egy kis reménysugarat. Folyamatosan kérdeztem, már amennyire beszélni tudtam, hogy hol tartunk: aztán hamarosan magam is rájöttem. A baba feje következett…ennél a résznél amikor nyomni kellett úgy éreztem - és ez a gondolat járt közben is a fejemben, hogy ezt tuti nem élem túl és elfog pattani egy ér a fejemben. Akik átéltek hasonlót biztosan tudják miről beszélek, amikor azt érzed, hogy már nem a testedben vagy.
Hatalamas ugrások voltak az érzésekben, mert a fentek és lentek olyan gyorsan váltották egymást, hogy felfogni sem volt időm. A következő pillanatban - amire emlékszem - pedig elöntött egy nagyon meleg érzés, a baba forró teste, amikor kibújik. Nem hittem el, hogy valóban megtörtént. Tudom, hogy egy pár másodpercig meg sem tudtam szólalni és ekkor még látni sem láttam Őt. Meghallottam egy nagyon vékony, egérke hangot és kérdeztem a férjem, hogy ez Ő, ez Ő? És akkor rám tették…

A világ is megszűnt abban a pillanatban. Minden eddigi fájdalom egy másodperc alatt eltűnt - ami annyira hihetetlen, mire képes a test, az elme. Annyira gyönyörű volt, annyira tökéletes. 

A testem fájdalmának még nem volt vége, mert gátmetszés és egyéb is történt a szülés folyamán, így majd 1 óra volt, mire a doktornő összevarrt - ám nagyon figyelmes volt végig. (Tudom, hogy sokat köszönhettem a doktornőnek, hiszen Ő győzött meg, hogy maradjak. ) A lelkem viszont már máshol járt, csak a babát néztem a férjem kezében, amíg tartott az összevarrós rész. Rettentően fájt, majdnem, mint a szülés de mégis utána már eltörpült ez a fájdalom a látvány mellett, hogy ott volt. Ott volt a kisfiam. Morcos arcott vágott, szopizta az ujját és elaludt, annyira békés volt, mintha egy wellnesshétvégéről jött volna.

Reggel 6 óra után egy kicsivel megszületett Kilian. A szülőszobán megszűnik az idő. Minden egyszerre hosszú és rövid, egyszerre gyors és lassú. Nem emlékszem, hogy mennyi ideig voltunk még hármasban a szobában, de ahogyan mindenki mondja, tényleg felfoghatalan volt, hogy ott van, ott vagytok, maga a csoda. 
A csodának hamar vége ér, mikor jönnek és szólnak, hogy akkor hamarosan fel kell állni és irány a valóság...de ne szaladjunk ennyire tovább, innen majd folytatom később…:) Legyen ennek a résznek a csoda a vége, hiszen tényleg az! 

Hogy végig csinálnám e újra? Bármikor, azonnal! Amit utána az a kis lélek ad az embernek mindent megér.