dő

Egyszer volt, hol nem volt…így kezdődik minden esti mesénk hónapok óta és ebből az idilli "nap zárása" hangulatból zökkentem át az agyam, amikor esténként kijövök a szobából altatás után, tudván, hogy a körülöttünk lévő világ halad tovább és abban is bizony részt kell venni. 
Nagyjából háromszor álltam neki megírni az elmúlt időszak eseményeit. Először még nem találtam elég összeszedettnek a gondolataimat, aztán úgy éreztem, hogy miért publikálom a munkán kívüli dolgokat, végül arra jutottam, hogy mivel ez egy személyes márka, a vállalkozás pedig szorosan összefügg a hétköznapjaimmal, valamint a szüléstörténet után rengeteg visszajelzés érkezett, így ez talán teljesebb képet alkothat, hogy mit is takar jelenleg a PETRITY. 

Idén 10 éves az első gyerekem. A márkám. 10 éve, 2012-ben egy hatalmas irányt váltott ezáltal az életem - amit akkor persze meg nem is sejtettem. Megváltozott sok minden közben, mentünk erre, mentünk arra. Volt a márka nagyon fent és volt nagyon elhanyagolva. 10 év hosszú idő, olyan ez mint egy kapcsolat. Ha ápolom, ha dédelgetem, ha foglalkozom vele, akkor visszaadja ezt. Mint minden kapcsolatban, vannak hullámvölgyek. És mint sok kapcsolatban, van az az érzés, amikor tudod, hogy már próbáltál mindent, de valahol elveszett az a kezdeti tűz, ami éltette az egészet. Aztán megkérdőjelezed, hogy van e így értelme tovább. És hát akkor hogyan is tovább?

A mostanában kialakult gondolataim hosszú utat járt be, nem tegnap alakult ki. 10 év hosszú idő, úgy vélem természetes, hogy az ember és a véleménye, izlése, gondolkodása változik. Az elmúlt félév pedig kifejezetten nagy hatással volt rám, ezekből fogok megosztani egynéhány gondolatmenetet:

Évek 

Amikor elkezdtem a PETRITY-t még nem voltam 20 éves. Főiskolára jártam és fogggalmam sem volt a nagyvilágról (legalábbis akkor azt hittem mindent tudok, mára látom, hogy ahj, dehogy). Azért kezdtem el, mert szerettem volna ezzel foglalkozni, mert egy olyan szerelem projekt volt, ami miatt sokszor nem tudtam aludni, mert állandóan járt az agyam, mert olyan szabadság érzetet adott, ami miatt motiváltnak éreztem magam. Ez az egyik dolog, amiért örök hálát érzek, hogy ezt átéltem már ebben az életben. Kialakult szépen lassan az út, amit be szerettem volna járni és végül ez az irány ha jó volt, ha nem, maradt…már nem tudtam ezektől a gondolataimtól szabadulni. A 10 év alatt minden álmom megvalósult, rengetegen megismerték és megszerették a PETRITY-t, volt a márkának megannyi POP-UP STORE-ja, volt állandó üzlete, külföldi megjelenési lehetőségei, saját varrodája. Mindezidő alatt hűséges társam volt a szeretett kis márkám és viselte a jó, jobb és nehezebb időszakaimat. Hol fogtam szorosan a kezét és együtt nyomtuk a legjobb éveket, hol elengedtem és jártam a világot, amíg sodródott magától. 
Az alapkoncepcióm, hogy egyedi táskákat készítek, sokszor kisiklott, hiszen - szerencsére - egyre többen és többen rendeltek, egyre többször készült el ugyan az a darab, lettek olyan kedvenc típusok, amikből sosem tudtunk eleget gyártani, mindig elfogyott. Közben szentül hittem, hogy mindig mindent jól csinálok, ha pedig az eredmények esetleg nem ezt mutatták, akkor is betudtam annak, hogy ez biztosan valami rajtam kivülálló dolog miatt lehet. A belső események mellett persze rengeteg külső inger is érte a márkát, jöttek-mentek azok, akik a vállalkozásban, a gyártásban, a márkán dolgoztak. Vannak, aki már 10 éve, van, aki csak pár hónapig volt része az egésznek. Hozzátett, elvett. Motivált, tanított, átvert, lenyomott. Sok embert megismertem általa és sok embert le is zártam az évek alatt miatta. Törekedtem a biztosra, görcsösen ragaszkodtam a stabilitáshoz, ami mellett elveszítettem a flexibilitást és figyelmen kívül hagytam azt, hogy a világ nem így működik. Ez a világ nincs kész, a világ folyamatosan változik. Akik a kezdetektől ismerik a márkát végigkísérhették, ahogy 20 éves szétszórt, őrült, álmodozó, merész lányból mivé lettem. 

Hónapok

Az elmúlt fél év, minden eddigi évnél nagyobb hatást gyakorolt rám. Életem legjobb fél éve. Persze nem azért, mert egyszerű vagy könnyű. Nehezen tudtam elképzelni, hogy milyen a kisgyerekes élet, azt pedig még nehezebben, hogy én azt fogom mondani, hogy életem legboldogabb időszaka, ami a legtöbbet tanított, ami megmutatta, hogy mindenre képes vagyok - anélkül, hogy a PETRITY aktívan része lenne ennek. Akik olvasták a szüléstörténetemet, biztosan konstatálták, hogy számomra vakrepülés volt a szülővé válás - pedig igyekeztem mindennek utána járni, felkészülni, megnézni stb -, ám ez egy olyan életszakasz váltás, amire nem lehet pusztán szavakkal felkészíteni. A “nehéz”, a “fájdalmas” szavak nem fedik le, amit a nők ebben az időben átélnek. Tényleg csak az tudja átérezni, aki már átélte, megélte. 
Az az énem, az a nő, aki volt, hogy 2000 órát ült évente az autóban, jött, ment, folyamatosan intézkedett, eseményeken vett részt, üzletet nyitott, fotózásokra járt…el sem tudtam volna képzelni, hogy létezik ettől másabb élet…másabb, ám lehet boldogabb is. Szentül meg voltam győződve, hogy nekem az az életutam, nekem le kell tennem valamit az asztalra és ha nem érem el mindezt x éven belül, akkor nem vagyok elég jó, nem vagyok elég szerethető. 

A legelső ilyen nagyobb változást már az első pandémiás időszak meghozta, mert akkor hosszú távon gondolkodva a cégtársaimmal úgy döntöttünk, hogy bezárjuk a budapesti üzletet és csak rendelésre gyártjuk a termékeinket. Ez már alapvetően átrendezte az akkori napjaimat, amibe azt hittem eleinte, hogy meghülyülök, végül megmutatkozott, hogy sokkal “élhetőbb” az életem és nem kell feltétlenül száz fele szakadni ahhoz, hogy működjön a PETRITY. Sok változást hozott még az elmúlt 2 év, de ahogyan a bekezdés első mondata is mutatja, valóban az utóbbi fél év volt a leginkább kimozgató. Anya lettem. 

Eleinte, az első pár hétben, hónapban, amíg Kilian pici volt, működött az az elméletem, miszerint gyerek mellett prííímán lehet dolgozni, haladni a munkával, sőt… Sőt, még terítettem is az igét, hogy eeeez annnnyira jó így, hogy alszik, én közben írom az e-maileket, utána ébredés, egy kis játék és már megint alszik is, vissza a géphez. (El tudom képzelni, hogy mennyi kisgyerekes ismerősöm röhögött a markában, hogy várjak csak pár hetet :D). Aztán 3 hónapos lett és már nem volt túl nagy az alvásigénye napközben. Aztán 4 és már éjszaka sem. Egyre többször kelt, egyre többször éjszakáztunk. Aztán elkezdtem fáradni. Aztán már csak másnap válaszolni az e-mailekre, üzenetekre, majd harmadnap. Aztán csúszott a háztartás és néha egy hét telt el olyan gyorsan, hogy pénteken azt hittem még csak kedd van. Szépen lassan rájöttem, hogy ez a normális. Hogy minden, ami történik normális. Hogy ő egyre többet van ébren, egyre aktívabb, én pedig mellszélességgel szeretnék ott állni mellette és figyelem minden pillanatát. És nem, nem kell azért rosszul éreznem magam, mert nem hoztam ki 3 új kollekciót az újszülött babám mellett. Novemberre már nagyon kimerültnek éreztem magam és úgy éreztem, hogy a mindennapos közösségi média, a karácsony előtti hajtás, néha egy-egy vásárló nem kifejezetten emberi kommunikációja kimerít. Kimerít, pedig nekem most máshol kell helyt állnom. Ekkor döntöttem úgy, hogy adok magamnak, a gondolataimnak, a munka-magánélet kombónak 3 hónapot. Az első hetekben jól esett “nem gondolkozni” és tudni, hogy van elég időm arra, hogy kiforrja magát az, hogy mi a probléma, van e egyáltalán probléma, ha van, akkor mi a megoldás. Sok olyan téma kavargott bennem, amit szerettem volna a lehetőségekhez mérten letisztítani. 

A “poszt-stop” igazán akkor alakult ki nálam, amikor úgy éreztem, hogy nehezemre esik megosztani olyan összerakott, minőségi tartalmat vagy beállított képeket, amikkel jelenleg kevésbé tudok azonosulni, hiszen az időm javarészét nem így töltöm, hanem itthon, melegítőnaciban, így nem érzem feltétlenül hitelesnek, mert mutathat egy torz képet is, miszerint tényleg az a legfontosabb, hogy a táskám passzoljon a kabátomhoz. A napjaim javarészét ugyan olyan átlagos kezdő kisgyerekes anyukaként töltöm, mint bárki más és nem tudnék a témában túl sok hasznos információval szolgálni - még :D
Kilian születése előtt is volt már egy kép, egy vélemény a fejemben arról, hogy milyen hatással van a világra, de legfőképp a gyerekekre az, hogy ennyire nyíltan megosztják őket a szüleik az interneten. Akkor is azt gondoltam, most pedig még jobban, hogy félelmetes. Annyira nem megfogható, annyira szerteágazó az egész, mégis javarészt mindenki pakolja tele a publikus oldalait olyan képekkel a babákról, gyerekekről, hogy sokszor zavarba jövök - alvás, fürdés, szokások…
Én is posztolom őt, hiszen imádom, büszke vagyok rá, csodálom, posztert csinálnék a képeiből…ám ezt a privát oldalamon publikálom, ahol olyan ismerőseim vannak jelen, akikkel személyes kapcsolatban vagyunk a való életben is. Természetesen mindenkinek a saját döntése, félre értés ne essék, nem fogom egyik tábor pártját sem abban, hogy megosztani vagy nem megosztani a gyereket, ám azonosulni jelenleg (még?) nem tudok vele, így még vártam a saját oldalam tovább építésénél arra, hogy kiforrja bennem ez magát. Személy szerint szívesebben osztok meg egy-egy hangulat fotót - mert tény, hogy ezek csodás pillanatok az első egy-két évben -, melyek eddig is megtalálhatóak voltak az oldalon. 
Btw előbb megosztok egy kendőzetlen szüléstörténetet, mint az alvó, fürdő gyermekemet - és hogy ez így normális e? Nem tudom. Nekem ez a normális, mindenkinek meg kell találnia, hogy hol az egyensúly. Az pedig külön pirospont lenne, ha valakinek nem tetszik más tartalma, akkor továbbgörgetne és nem büfizne oda valami negatívat. 

Kicsit off topic, de mégis idevág, hogy ennek a folytatása: ami miatt úgy éreztem, hogy a social mediát jegelem egy időre, az az, hogy kishijján az emberek boxzsákja lett az egész. Mivel a PETRITY egy márka, így ezen a platformon nincs (és helye sem lenne) szájkarate, de nem egy, nem két ilyen oldal, cikk jött már velem szemben erről, hogy az emberek milyen stílusban degradálják, szólják meg a másikat. Felnőtt emberek egymást bántják. Felnőtt emberek akár más felnőtt ember gyerekeinek a képe alatt. Kiábrándít, elszomorít, eltaszít. 2022 van, annyira sok ember kezd ráébredni arra, hogy ha nem próbál meg mindenki változtatni egy megközelítőleg jobb irányba a gondolkodásmódján, akkor előbb-utóbb kiborul az a bizonyos bili. Annyi motiváló oldal van, annyi olyan platform, ahol az ember tanulhat, láthat, megismerhet dolgokat…ha már ennyire mindenki be van szopódva a kijelzőbe, olyan jó hely lenne a világ, ha ezeket nézegetnék és nem a mások bántásából nyernék az amúgy hamis energiát. 

Napok 

Vissza terve a munkára. A napok ijesztően gyorsan telnek, egy kisbabával általában ugyan abban a ritmusban, napi rendben, amiben úgy érzem magam néha, mint egy mókuskerékben - a szó legpozitívabb értelmében. Ez nem napi 6 vagy 8 órás meló, ez tényleg úgy van, ahogy annó sokan mondták…0-24. Nem éri meg lazsálni, mert a feladatok felgyülnek és emellett kellene időt szakítani az egészségre, a háztartásra, a rendszeres étkezésre, a basic itthoni teendőkre, sportra. Aztán a kapcsolatokat vagy a saját magamra fordított időt meg sem említem még. Igaz az a mondás, hogy az ember nem azért vállal gyereket, hogy megkönnyítse az életet. Ott Ő(k) a prioritás. 

Igazság szerint sokszor akármennyire is nehéz, soha nem éreztem magam ennyire teljesnek. Amit annó a munka adott örömöt, büszkeséget, motivációt, az ehhez képest szinte eltörpül - legalábbis nem összehasonlítható. Hamar eldőlt bennem, hogy mire szeretnék a következő minimum egy évben koncentrálni, ott lenni, energiát bele tenni és az nem más, mint a kisfiam mindennapjai. 

Nehéz volt őszintének lenni magammal és beismerni, hogy ebbe nem fér bele most a mindennapos 10+ órás munka olyan odaadással, ahogy azt egy személyes márka igényli. Ám mivel nem lélegeztető gépeket gyártunk így talán túléli a világ még egy-két évig…:)

És talán a mondandóm lényegéhez is elérkeztem: az időről. Ha egy hasonlattal le kellene írnom, hogy hogy élem meg ezt az egész időszakot, akkor úgy mondanám, hogy eddig is a kezemben volt az órám, tudtam, hogy ez egy véges mértékegységgel bíró eszköz, azonban ahogy Kilian megszületett, az óra elindult. Elkezdett telni az idő. Érzem, ahogy gyorsan telnek a napok, hetek, hónapok és tudom, hogy ugyan ilyen gyorsan fognak telni az évek. Már nem én számítok. Hanem az, hogy egy kis ember most fedezi fel a világot, most lát mindent először, most indul el az élete, amibe minden energiát bele kell tenni es kísérni csendben, békében, szeretetben. Most érzem először, hogy felnőtt vagyok. Most érzem először, hogy én is meg fogok öregedni, amit eddig elképzelni sem tudtam, hiába volt ez tény eddig is. 

Olyan csodálatos folyamat látni egy kisbabát kisgyerekké fejlődni, majd óvodássá, iskolássá, tinivé. Tudni, hogy ő bármi lehet. Tiszta a lapja, bármit rajzolhat, firkálhat, összegyűrheti, széttépheti és nekünk annyi a dolgunk, hogy minden helyzetben ott álljunk és kísérjük ezen az úton. 

A munkában pedig pontosan ugyan ezt a tiszta lapot érzem most magam előtt. Annyira sok ötlet nem valósult meg, mert állandóan rohantunk, megannyi terv nem került kidolgozásra, mert “mindig közbe jött valami”…erre is időt kellett fordítani, hogy letisztuljanak a dolgok. 

Első sorban az elmúlt 10 év több, mint 50 féle táskáját a továbbiakban egyedi rendeléskent fogjuk készíteni, egyéni konzultációval, még inkább személyre szabottan. Mert ezek a darabok megérdemlik. 

Erre a döntésre több okból kifolyólag jutottam, ám az első és legfontosabb, hogy szeretném, ha megmaradna az az egyedisége, minősége, különlegessége a táskáinknak, amiért a márka elindult. 

Nem mellesleg az is fontos tényező, hogy olyan irányba mozdult el az érdeklődésem, stílusom, amivel nem feltétlenül (csak) az a közönség tud majd azonosulni, akik jelenleg a vásárlóink, ám őket sem szeretném megfosztani attól a lehetőségtől, hogy a továbbiakban is tudjanak PETRITY táskát rendelni. Ahogyan írtam pár bekezdéssel fentebb, jelenleg ezen termékekből nem fogunk új kollekciót készíteni, ám más irányba elhúzott a szívem, így a nemlétező szabadidőmet és energiámat mind erre fordítom és remelem mihamarabb elérhetőek lesznek a nagyközönség számára is. Lassan. Mert ezeknek a termékeknek az a lényege, az lesz a mozgató rugója, hogy az első pillanattól az utolsóig így készülnek. 

A webshop hamarosan visszatér, egy-két változtatással, bízom benne, hogy szeretni fogjátok a továbbiakban is a PETRITY márkát! :) 

Ui.: a képen a legelső borítéktáskám, ami idén már szintén 10 éves lesz, még a régi logóval. I M Á D O M, töretlen szerelem