/Ennek a résznek egy rövid összefoglalója az alábbi kis meme, a poszt időzítéséről pedig csak annyit, hogy a 13. Hetet tapossuk és a 6. Hét után terveztem ezt megosztani…:)/

Bár alapvetően nem terveztem, hogy a szüléstörténetemet folytatom, a fejemben a szülésösszefoglaló addig tartott, amíg megszültem illetve a bent töltött pár nap élményei, ám olyan sok levelet kaptam és a legtöbb esetben az volt a konklúzió, hogy nagyon sok hasonló élmény van, mégsem merik sokan felvállalni ezt - sajnos és nem értem egyébként, hogy miért tabu erről sok esetben beszélni?  Sokan azt is írták, hogy “ezt nem lehet elmondani vagy leírni”, pedig szerintem érdemes és pont ezt tettem. Szerintem sokat tud segíteni egyrészt megérteni a történteket (ha jó, ha rossz), tapasztalatot levonni, összegezni, feldolgozni és akár egy következő gyermekvállalásnál is felkészültebb lehet az ember, akkor is ha minden szülés más, már maga a tény, hogy fel vagy készülve, történjen bármi is megnyugtatóbb. Nagyon sokan azt is írták, hogy erőt adott a saját történetük feldolgozásához és olyan is volt, aki szülés előtt állt és ha bár a félelmén nem enyhített, ám mégis tudta, hogy fejben jobban össze kell rakni majd a dolgokat. 

Szóval csapjunk a lecsóba: az előző rész ott maradt abban, hogy elhagyhattuk a “börtönt”, végül pénteken este tudtunk haza menni (kedden született Kilian). Életem eddigi legmélyebb pontján érkeztem haza. Persze ezt akkor még nem tudtam, hiszen a “túlélő” üzemmód jól működött, ám utólag teljesen világosan látszik ez. Mentálisan, fizikálisan. Az előző részben valahol említettem, hogy pár évig volt szerencsém egy pszichológussal fejlődni, illetve több pszichológus is van az ismerettségi körömben, felettébb érdekesnek tartom a témát alapvetően is. Azt gondoltam, hogy sokat fejlődtem az évek során, ám ez egy annyira új, más szituáció, akár maga a terhesség is, de főként a szülés és a szülővé válás, hogy ez ettől sokkal több figyelmet igényel. Őszinte leszek, baromira elbíztam magam. Tisztán emlékszem, amikor 2 éve abbahagytam a terápiát és úgy váltunk el a pszichológusommal, hogy ebben az új fejezetben (szülővé válás) majd találkozzunk és akár pár alkalommal is, de érdemes ezzel foglalkozni, több időt szentelni arra, hogy mentálisan az ember felkészüljön. A terhességem hibátlan volt, ezt már korábban leírtam a szüléstörténetek alkalmával, így abszolút azt gondoltam, hogy helyén tudom kezelni a dolgot, mind a szülést és az azt követő részt is. Visszagondolva, július 27. után nem volt semmilyen kép a fejemben. A semmilyen itt azt jelenti, hogy semmilyen, fogalam sem volt, hogy hogyan fog működni az életünk egy gyerekkel, úgy gondoltam, hogy valahogyan biztosan lesz vagy hogy ez nem lehet olyan nagy feladat, mennyi embernek van gyereke. (Narrátor: de, nagy feladat…)

Amikor haza értünk, akkor egy csodaszépen kitakarított, rendezett otthon várt (az elmúlt évben minden eddiginél rend/tisztaság mániás lettem, betegesen - szép téma lenne kibontani, hogy miért), ami nagyjából 5 percen belül robbant fel és nézett ki úgy, mint egy atomtámadás utáni állapot, mert mindenhova lekerült egy táska, egy zsepi, egy sapi, egy cumi, egy valami…hirtelen senki nem tudta, hogy mit csináljunk, csak hogy végre túl vagyunk a kezdeti sokkon, hazaengedtek, nem kaptam idegösszeomlást - aminek mindenki örült -, a gyereket majd fürdetni, etetni kell, gyorsan előkészíteni ezeket a holmikat, megannyi kérdés, hol fog akkor aludni, nagyágy vagy kiságy,  elenyésző, de akkor mérföldköveknek számító feladat. (Ahogyan hónapokon keresztül készítettem elő, csinosítgattam a szobáját, lelkesen díszítettem a falakat csak azt az egy részt felejtettem el, hogy a lakás minden más pontján lesz majd eleinte a gyerek, csak a szobában nem.)

Én csak egy dolgot akartam: zuhanyozni és egyedül lenni egy ideig. Nagyon zavarosak és halványak az első pár napról az emlékeim, ám arra tisztán emlékszem, hogy zokogtam a zuhanyzóban és arra gondoltam, hogy innen hamarosan ki kell mennem és indul egy új élet. A fejemben csak kavarogtak a gondolatok: "Akarom én ezt? Nem tudom, sőt talán nem. De most akkor mi lesz? Ez már az “ez van” kategória, ezzel már nem lehet semmit kezdeni." Az elmúlt évek pszicho fejlődésének köszönhetően egy dolgot mindig matráztam magamnak, ami nagyon sokat segített és ezt javaslom másoknak is: maradjak benne a feszültségben, ne akarjam azonnal megoldani a problémát és a másik, hogy bárhogyan érzek, az normális, jogom van úgy érezni. Persze a szorongó érzés mellett rettentő megnyugtató volt otthon lenni, bár olyan érzés volt végig menni a házon, mintha már 1 éve nem töltöttem volna ott időt, mintha jó pár hónap telt volna el, amióta elmentem. Pedig csak 4 este telt el azóta. Ahogy álltam a tükör előtt arra gondoltam, hogy most mit kéne éreznem? Elmondtam magamnak egy párszor, hogy "igen, anyuka vagyok", hogy "akkor mostantól én egy felelősségteljes anyuka vagyok"...és vártam egy pár másodpercig, hogy na, érzek már valamit ebből? Az ijedtségem nagyobb volt, mintsemhogy a felelősségteljességet érezzem. 

Zuhanyzásom után indult a móka: hárman fürdettük meg Kiliant, aki szegénykém végig sírt, én ettől csak még jobban kikészültem, úgy éreztem, hogy megijeszt a sírás, mert attól féltem, hogy valamit rosszul csinálunk. Ez a művelet nagyjából 3 percet vett igénybe, de ezek a sírós percek az elején nekem óráknak tűntek és teljesen befeszültem tőle. Fürdetés után kezdődött a kaja idő, cicik elő, próbálkozzunk…őszinte leszek, a szoptatásról hazafele jövet úgy vélekedtem az autóban, hogy csak érjünk haza, soha többé nem akarom sem magamat, sem a gyereket szivatni ezzel, annyi tápszert kap, amennyit csak akar, nem szeretném őt sírni hallani, azért mert éhes és nem tudom ellátni őt megfelelően a szoptatással. Aztán mindig, amikor etetés volt, megpróbáltam, mert valahol a szívem mélyén pedig szerettem volna, hogy működjön. Aznap este több tápszert kapott, hogy tudjon ő is pihenni a kórházi mizéria után, gyorsan el is aludt ő is és én is kint a kanapén. Éjjel arra keltem, hogy ömlik rólam a víz, lázas vagyok és a mellem, mint egy-egy szikla. Nem fájt, de eszméletlenül forró volt és csodák csodájára megindult a tej. Gyerek ébredt, cicire fel, gondoltam ez az a pillanat, amire vártunk…de nem :D Még mindig ügyetlenke volt (nyilván) ő is, én is és miután a mellem inkább hasonlított egy sziklából készült kosárlabdára, esélytelen volt, hogy sikerüljön rákapnia. Gondoltam semmi gond, akkor lefejem. Így is tettem és kicsit felgyorsítom a szoptatással kapcsolatos eseményeket: nagyjából 3 hétig működött az a kör, hogy fejtem és azt kapta meg cumisüvegből (néha még tettem egy-egy próbát, hogy mellre tettem, ám miután torkaszakadtából üvöltött, maradt az üveg), mellé tápszert kapott kiegészítésnek. Voltak napok (na nem sok, 1-2), amikor 80-100 ml-nél már azt gondoltam, hogy beszállítói szerződést kellene lassan kötnöm valamelyik áruházlánccal, de a legtöbb napon ez csak egy maszatolás volt. 

És hogy miért írom le ezt? Mert 10/8 nő ment át az ismeretségi körömben ugyan ezeken és szerintem abszolút semmivel sem kevesebb az a nő, aki felvállalja, hogy én ezt nem szeretném, köszönöm szépen. A legtöbb napon csak 10-20 ml-t fejtem le szenvedés árán, a mellem fájt tőle és a Netflix előtt kezdtem kiábrándítónak érezni magam és az egész szituációt, miközben film nézés közben cuppogok a mellemen a szívóval és közben folyton azt gondolom, hogy ennek nincs sok értelme. Próbáltam a szoptatós teát, kapszulát, úgy étkeztem, igyekeztem betartani a "masszírozni zuhany alatt" "etetés előtt" stb stb "jó tanácsos" dolgokat, amiket általában elfelejtettem és újra letelt a 3 óra, már megint nem volt időm "előkészíteni"...be kellett, hogy lássam, hogy ez az egész a mi életvitelünkbe (a gyerek és én) nem kompatibilis. És tudjátok mi a tök jó ebben? Hogy mindenki azt csinál, amit akar. Továbbá szerintem az lenne a legjobb, ha mindenki azt csinálná, amit akarna, plusz nem érezné magát tőle szarnak. Mert a szaranya nem itt kezdődik...Hála istennek, túl vagyok már azon a fejezeten az életemben, hogy bárki bármivel megbántson, illetve abszolút tudtam, hogy ebben én és Kilian fogunk döntést hozni. A döntésem végül összesen 4 hét után az volt, hogy teljesen átálltam vele a tápszerre. Sőt, ha a következő szülésemre készülök, egész biztosan a kórházi táskámban lesz a tápszer, a cumisüveg és a melegítő és ott helyszínen fogom a nővérek örömére összekeverni és a babának adni, ha akkor sem indul be azonnal a buli (természetesen akkor is meg fogom próbálni anyatejjel ellátni)...

Gyors kiegészítés: senkit nem bíztatok semmire! Én a saját tapasztalatomat írom le, minden elismerésem annak is, aki hónapokon át tudja táplálni anyatejjel a gyermekét és minden tiszteletem azoké is, akik felvállalják, hogy sorry, ez nekünk bármilyen okból kifolyólag nem megy, jöhet a tápszer. Az a jó az egészben, hogy minden normális. Nagyjából úgy vagyok az anyasággal, mint annó a vállalkozásommal: fogalmam sincs az egészről, csak elkezdem "majd lesz valahogy" alapon és belejövök, mindenféle okoskodás, jó tanács, beleszólás stb nélkül. Hibázok majd? Biztosan, sőt, abból fogok tanulni. 

A szoptatás nem érintett végül rosszul, gyorsan sikerült döntést hoznom és tudatosítani magamban, hogy itt mi ketten vagyunk a főszereplők, senkinek nem számít a véleménye ebben. Az első és kedvenc kérdéseim random emberektől a “szopik még?”. Eleinte elkezdtem ecsetelni, hogy már nem, de hogy azért pár hétig tudott stb, aztán hamar rájöttem, hogy 1. Nem tartozom senkinek elszámolni valóval 2. Semmi köze hozzá 3. Ha rávágom a kérdést, hogy Ő már nem, Te? Akkor gyorsan pontot lehet tenni a beszélgetés végére. Az ezt követő kedvenc megjegyzésem pedig a “nem baj, ha már nem, emiatt ne érezd magad rosszul.” Dude, eddig nem volt semmi gondom vele, de most hogy így mondod, köszi. 
Tudom, tudom, az emberek “csak” segíteni akarnak, de nagyobb segítség lenne, ha mindenki magába nézne először, hogy az érzelmi inteligencia és a közönséges kérdések nem egy pályán mozognak. 
Az én tapasztalatom az, hogy eleinte, amíg anyatejet kapott Kilian voltak hasfájás gyanús délutánok/esték, bármennyire is “szopis menün” éltem. Amióta átállt a tápszerre egyszer sem volt emésztési gondja (tudom, hogy teljesen egyedi és van, akinek beválik, valakinek nem - ahogyan a mondatot kezdtem, ez az én tapasztalatom), beállt a napi ritmusa és bocsánat, leírom (remélem marad is így…) végigalussza az éjszakát. (Hozzá teszem ehhez NEM csak az étkezési szokásai számítanak, sőt, nagyon sok összetevős, de azt gondolom, hogy egy hasfájás biztosan megnehezítené a dolgot). 
Szóval összességében senki ne kövezzen meg senkit, mindenki csinálja úgy a gyermeke táplálását, ahogy neki és a babájának a legtökéletesebb. 

A szoptatás így végül nem lett a lelkem mumusa, ám a hormonjaim annál inkább dolgoztak az ügyön: tudom, emlékszem, mondták sokan, hogy szülés után majd a hormonok cuki játékot űznek az emberrel, de ez nem a hormonok játéka…ez az Annabell 1-2 vagy egy ördögűzés minimum. A hangulatingadozások olyan rendszerességűek, mint a napi 5x étkezés…szerencsére ezt pár napon belül felismertem, ám addigra már túl voltam egy-két mentális break downon. Túl a hangulatingadozásokon a testem olyan dolgokat produkált, hogy már semmin nem voltam meglepve. Az első héten szülést követően talán szebb volt a bőröm, a hajam és úgy összességében minden, mint valaha. Aztán lezuhant az a fránya hormonszint…gyorsan jött a hajhullás, gyorsan kiszáradt a bőröm, gyorsan visszakaptam triplán életem eddigi összes ilyen jellegű problémáját. A legzavaróbb számomra az volt, hogy fizikálisan nem sok mindent csináltam, mégis délelőtt 11 órára olyan szagom (igen!) volt, mint aki 72 órája aszalódik a napon.
Amikor szülés előtt voltam, szinte az utolsó napokig edzettem (nyilván a megfelelő mértékkel), mozogtam és mindig azt hangoztattam, hogy ha letelik a 6 hét, alig várom, hogy újra edzek és “majd tali a teremben”, ehhez képest természetesen örülök, ha naponta egyszer csinálok egy “felfelé nyújtózkodom, hogy a lelkem megnyugodjon, ma is mozogtam” gyakorlatot. (Féltem, hogy majd ez frusztrálni fog, ám hamar beláttam, hogy jelenleg nem ez a prioritás, továbbá sem mentálisan, sem fizikálisan nem állok még készen arra, hogy ennyi energiát és időt szenteljek a mozgásra, mint azt korábban tettem. Szerencsére Kilian nagy sétás, így minden nap rengeteget tudunk kint mozgolódni). A hátam kuka volt egy ideig, a tartásom olyan volt, mint aki még életében nem húzta ki magát, erre azóta is nagyon figyelnem kell és többször emlékezetni magamat, hogy ne úgy álljak, mint egy kérdőjel vagy, mint Micimackó. (mások ezt hogy csinálják?!). 
Mindenre mindenkinek az volt a válasza, hogy “hát a hormonok”…úgy éreztem magam, mint egy hullámvasúton, amiről egyszerűen nem lehet leszállni, pedig én már rosszul vagyok. Folyton hallgattam a megnyugtatást: “csak az első 6 hetet kell túlélni, utána már jobb lesz”. Viszont ez az első 2-3. héten oly messzinek tűnik, hogy a napok is nehezen telnek, nemhogy a hetek. És nem, nem a gyerekkel volt a gond, hanem saját magammal, hogy megszokjam ezt az új szitut, az új testet, az új rendszert. És az a szabály, hogy nincs szabály alapon egész nehéz volt. Ezek a “””problémák””” (és azért teszem nagyon idézőjelbe, mert ezek nem problémák, hanem velejárók vagy járulékok) engem személy szerint lesokkoltak, mert korábban lényegében semmi hasonló nem volt az életemben. És még így is továbbra is azt tudom mondani, hogy nagyon gördülékeny és szerencsés első időszakom volt. (Vagy negyedik trimeszter, ahogy a nagyok mondják :D )

Tudni illik, hogy nem igazán szeretem a gyerekeket, nem voltam sosem az az ovónéni típus sőt, nem is volt még dolgom nagyon gyerekekkel, hiszen kifejezetten kerültem azokat a szituációkat, ahol kisgyerekekkel bármit is kellett kezdeni. A gyereksírást korábbi éveimben nem a “zene füleimnek” jelzővel tudtam volna illetni. Idegesített, mi tagadás. Aludni pedig kifejezetten szerettem, világ életemben nagyon jó alvó voltam, a terhességem alatt is nagyon jókat aludtam és ha bármi ebből kizökkentett (fényévente egyszer), akkor meglehetősen kellemetlenül ébredtem, az a "ha nekem szar napom van, neked is az lesz" típus voltam. 
Na és hát hazaérkeztünk Kiliannal, aki bizony mindennek is (nyilván, ez tök oké), hangot adott. Gyorsan felismertem, hogy igen ám, a sírás engem feszülté tesz: nem az a feszültség, amikor “szétbz az ideg” vagy ingerült lennék, hanem amikor zavartan kapkod az ember, mert olyan érzés, mintha egy időzített bombával lenne dolga. Izgultam, féltem és olyan volt egy-egy tisztábatevés vagy fürdetés, mint egy időmérő edzés. Aki már túl van az újszülöttes részen első gyerekkel, ők már tudják, hogy az eleje tényleg kemény, fogalma sincs róla az embernek, hogy mit csinál és amit csinál az jó e úgy. Sokszor arról is fotót küldtem a védőnőnek, kisbabás anyuka ismerőseimnek, hogy éppen mennyire csipásodott a szeme vagy hogy épp mit tartalmaz a pelenka, most ez jó e úgy. Mindenki azt mondta, hogy egy gyereket nem lehet elrontani...ugyan, fogd meg a söröm... Utólag persze megszépül, meg “nem is olyan nehéz” de megélni az. Fénysebességgel olyan információkat magamba kellett szippantani, mint hogy hogyan kell a csipát kitörölni a szeméből vagy hogy vannak pelenkaméretek és típusok, valamint hogy nem minden nedvestörlő lesz alkalmas feneket törölni...és én még azt gondoltam, hogy vállalkozást vezetni bonyolult, ugyan... Felkelni (jobb esetben) 2-3 óránként, emellett ellátni a napi feladatokat, némi ételt és folyadékot juttatni a saját szervezetembe, tisztálkodni, mozogni valamennyit, levegzőni…valóban megterhelő, holott ezek eddig a nap 24 órájában elérhető dolgok voltak, ez most leredukálódott kb 1 órára. A kimerültség pedig egyre inkább csak feszültséget szül, függetlenül attól, hogy az ember tudja, hogy bizony ezt ő akarta (általában :) ). 
Aztán persze bekapcsol az ösztön is (legalábbis nálam így volt), hogy te mindenre (is) képes vagy és majd megoldod, mindenkinél mindent jobban tudsz, majd te csinálod…javaslat: tényleg érdemes elfogadni a segítséget. Az elején a babáknak (értsd a jó értelmében) - szerintem - teljesen mindegy, ki rakja tisztába vagy ki fürdeti meg, érdemes azokat az 5-10 perceket (ja tudom, hogy hogy hangzik, de tényleg ennyi jut) kihasználni. Én hazaérkezést követően nagyjából 72 óra után merítettem ki magam nullára. Az hagyján, hogy mindent is meg akartam csinálni a gyerek mellett és folyton pakoltam, meg mostam, meg pakoltam, meg mostam..., de hétfőn (pénteken értünk haza) neki álltam dolgozni, e-mailekre válaszolni és jeleztem egy kör e-mailben, hogy ha korlátozott órákban is, de visszatértem a munkába (nyilván tudom, hogy az agyam csak próbált valamit visszaszerezni a megszokott dolgokból és ez jó menekülőútnak bizonyult). Jó tanács önmagamnak: legközelebb NE csináljam ezt. Igaz az a mondás, hogy ha alszik a gyerek, aludj vele. Nem számít, hogy rend van e. Ki kéri számon? Nem számít, hogy főztél e. Rendeljetek kaját, vagy kérj meg valakit pár napig, hogy segítsen ebben. El kell fogadni a segítséget, ha van, ha pedig nincs önként jelentkező, akkor érdemes bevonni valakit, legalább az otthoni teendőkre. (Plusz pont magamnak: megtanultam úgy elaludni, hogy nincs bepakolva a mosogatógépbe és általában így is eljön a holnap...:D) 

Nekem az a tapasztalatom, hogy a ragaszkodás nem jön azonnal sem a babából, sem az anyukából (nyilván van már az első pillanattól kötődés, hiszen már 9 hónapja közös az út). A ragaszkodás -szerintem - azért alakul ki, mert a nőnek van 6, 12 vagy akármennyi hete arra, hogy csak a babára figyeljen. És magára. Hogy óráról órára együtt túl/átéljék az egészet és kialakuljanak a közös szokások, a közös élmények. A napi rutin. Szerencsére volt segítségem és még így is - főként lelkileg -  nehezen éltem meg az első heteket. Tudtam, hogy normális, hogy nem érzem azt a mindent, amit majd később éreznek az anyák, de tudtam, hogy fogom. Tudtam, hogy normális, hogy csak túlélek és próbálom megszokni, hogy minden, ami a 29 évem volt, az most már nincs és ami most van, az új és idő lesz megismerni, megtanulni, belerázódni.
És most a 12. héten azt tudom már mondani, hogy életem legeslegjobb döntése volt, hogy gyermeket vállaltam és a legeslegnagyobb ajándék, hogy Kilian lett a kisfiam. Minden anyának a saját babája a legszebb, legjobb, legügyesebb, legokosabb és ez pontosan így van. Hogy ódákat tudna zengni róla az ember és mikor már leteszem aludni, akkor még képeket és videókat nézek róla és alig várom, hogy reggel legyen és újra magamhoz ölelhessem. Hogy egy mosolyért tényleg bármire képes az ember. Hogy ezek a mini emberek kihozzák az emberből azt a gyermeki ént, ami nagyon sokunkból már kimúlt vagy elveszett és képes az ember énekelni, táncolni, nevetni csak hogy jó kedve legyen a kis mininek. Hogy meghallgatod esténként youtubeon a mondókákat, hogy felzárkózz, holott kijelentetted, hogy te sosem fogsz ilyeneket gagyarászni a gyereknek. Hogy minden kis ruháját megszagolod, amikor pakolod el esténként a ház különböző pontjáról. Hogy egyre több játéka van mindenhol a lakásban és tudod, hogy az az övé, ő már itt lakik. Kialakulnak a közös szokások, a közös kedvenc pillanatok, megismeri az ember a sírását, tudja, hogy ez a nyekkenés azt jelenti, hogy elfáradt, az a nyafi pedig azt, hogy éhes - pedig egy kivülállónak ugyan olyan sírás lenne az összes.

Látni egy kis embert fejlődni valóban a legnagyobb csoda a világon. Rajta kívül semmi nem változott az életünkben, mégis előtte úgy éreztem, hogy elégedetlen vagyok, mindig a jobbat hajszolom, valami mindig hiányzott és ma úgy érzem, hogy ha rajta kívül semmim nem lenne, akkor is mindenem meglenne és a legboldogabb ember lennék (vagyok) a földön. Az elmúlt 12 hét rengeteg mindent megtanított. Az élet is és Kilian is olyan dolgokat mutat meg, amik megfizetethetetlen leckék. 
Bár ráérő szabadidőnek nem mondanám, de amikor alkalmam volt/van igyekszem a témában olvasni, tanulni, fejlődni és több olyan oldallal is találkoztam a social media felületeken, amik sokat segítettek/segítenek, van egy kedvencem, ami hamar kijózanított, amikor a 3.-4. hét környékén még mindig bőszen a saját “lelki” sebeimet nyalogattam, megosztom veletek, hátha sokatoknak segít más szemmel látni dolgokat. Bár még nem vagyok feketeöves anyuka, de őszintén élvezem mostmár (majdnem) minden pillanatát az új életünknek. Minden nap úgy várom, hogy lássam, ahogyan ez a csodafiú felfedezi a körülötte lévő világot és minden nap úgy fektetem le aludni, hogy egy picit tovább ölelem, mert tudom, hogy ilyen picike már nem lesz többé.