Szüléstörténetem I. rész

A gondolat, hogy meg fogom osztani a szüléstörténetemet akkor fogalmazódott meg bennem, amikor az inkubátor mellett ültem éjszaka a 2,5 napos babám mellett. A miértjét pedig majd később kifejtem. 

Sokáig nem gondoltam, sőt képtelen voltam elképzelni, hogy valaha a testem képes lesz arra, hogy teherbe essen és kihordjon egy kisbabát. Amennyire ez az élet rendje, szerintem pontosan annyira összetett a dolog, amennyire egyszerű, pont annyira komplikált. Való igaz, minden terhesség más, minden nő más, mindenki máshogy éli ezt meg. Van, akinek a teherbe esés egy tortúra, másoknak a terhesség lefolyása a nehéz rész, van, aki a szülést alig éli túl és van olyan is, akinek a gyermekágyi időszakban csúsznak ki a kezéből a dolgok. Sőt, van olyan is, aki mindegyik szakaszt nehezen viselési, amivel nincs semmi gond és van olyan szerencsés is, akinek az egész kisujjból, lazán megy. 
Egy ideje megfogalmazódott bennem is a gondolat, hogy szeretnék egy kisbabát. Azt hogy mikor, miért, hogyan, nem tudtam, csak jött egy érzés, hogy a férjemmel szeretném, ha lenne közösen egy gyerekünk, aki félig én, félig ő. Maga a teherbe esés, a terhesség hibátlan volt számomra és papírforma szerint zajlott, amit javarészt magamnak köszönhettem, hiszen a lehető legtudatosabban élek, aktív voltam közben és nagyon figyeltem minden részletre. Persze mindenkinek megvan a szabad akarata, hogy neki mi a fontos a 9 hónap alatt és emellett elsődlegesen már szem előtt kell tartani, hogy a legeslegfontosabb a baba egészsége. Nekem ugyan úgy fontos volt, hogy figyeljek az étkezésemre, a mozgásra, a külsőm ápolására, ezért egészen a terhesség végéig sikerült megtartanom magam azon a szinten, amit kitűztem. Talán kicsit sokat is foglalkoztam ezekkel a külső dolgokkal és hogy miért mondom ezt, természetesen később erről bővebben szeretnék írni. 

A teherbe esést, a terhességet, az utolsó heteket és a szülést, majd az első napokat egy számítógépes játékhoz tudnám hasonlítani: Mindig az adott szinten hiszi az ember, hogy ez volt a legnehezebb. Jönnek-mennek a napok és az akadályok, nehézségek, feladatok és mindig felmerül, hogy most ez csak nekem ilyen nehéz? Csak elém gördülnek ezek az akadályok? Persze nyilván nem…
Ahogy megtudja a nő, hogy babát vár (és talán már előtte a tervezés is) az egész egy aggodalom: 
Vajon képes lesz e a szervezetem, hogy teherbe essek? Ha sikerül, az öröm után hamarosan jön a kérdés és aggódás, vajon képes leszek és a testem képes lesz ki hordani ezt a babát? Egészséges, ott van még? Mikor látom már? Vársz, vársz és vársz…napokat, heteket, miközben kérdések milliónyi verziója merül fel. Mindig eldöntöd, hogy majd ha már ezen túl vagyunk, mostmár tényleg megnyugszom: “majd az első UH után”, “majd a 12. Hét után”, “na majd a prena után tényleg”. Aztán jön a “csak a második trimeszteren legyünk túl, utána már tényleg”. “Mozog?” “Miért így mozog?” “Miért nem úgy mozog?” “A barátnőmnek ilyenkor már mozgott”, aztán jön a harmadik trimeszter... “Csak szülessen meg aztán már nem fogok állandóan aggódni”. “Mikor indul már be a szülés?” “Nem lesz koraszülött?” “Mi van, ha előbb jön?” Majd telnek a hetek…”Miért nem indul be?” Rácuppansz a google-re, hogy mitől indulhat már be végre? “Honnan fogom tudni, hogy ez már az?”

Ami egy általanos igazság szerintem az egésszel kapcsolatban az, hogy onnantól, hogy a baba megfogan, az egész életed egy (remélhetőleg jó értelemben véve) aggódás. Akármelyik szakaszban jársz: hiszen anya leszel és ez így van jól. Általában, ha ilyen fajta érzés kerít a hatalmában, azzal nyugtatom meg magamat, hogy kell is aggódni. Mert az a szeretet egyik része, de aggódni is lehet pozitívan! 

Sokszor láttam a neten szüléstörténeteket, korábban még megrökönyödve értelmeztem azt a fogalmat, hogy “szülés élmény”, olvastam a különböző megosztott sztorikat, néztem jó néhány videót a témáról. Annyira nem értettem, hogy miért olyan fontos ezt úton útfélen megosztani, hiszen valamelyest ez a legintimebb dolog egy nő életében - már amennyire intim lehet 10+ idegen ember és/vagy orvos előtt terpeszteni -,  de persze a terhesség végére már kezdtem oly módon nézni ezekre a történetekre, élményekre és videókra, hogy mit tanulhat belőle az ember: jöttek sorban a szülésfelkészitő online tanfolyamok - amikre rendszerint ráuntam -, YouTube real szülés videók, ismerősök történetei, ahol testközelből láthatod, hallod, hogy “hát a szülés kemény” vagy, hogy “nehéz volt”  és próbálod megjegyezni, hogy mi az a méhösszehúzódás, magzatvíz elfolyás, mit jelent az oxitocin, az epidural, a beöntés és a vajúdás. Közeledik a terhesség vége és már minden erőddel azon vagy, hogy csak túl legyél rajta, induljon már be. De akkor jön a következő aggodalom lavina, amit már említettem: be fog indulni? Mikor? Ha nem, miért nem? Újabb nap eltelik és nincs jele, hogy indulna. De mi lesz a jele? Kezdesz stresszelni, hogy mi lesz, hogy lesz, minden megvan e, minden be van e pakolva, mire oda jutsz, hogy szülés, kb 3x elfelejted, hogy mit pakoltál be és melyik táska mit rejt egyáltalán. A tervezett rendszer kezd bomlani, átpakolod még 2x a kórházi pakkot. Mindenki nyomja az “ezt vigyél, azt vigyél magaddal” tanácsokat, már lényegében egy kamionnyi cuccal indulsz neki a szülésnek, gondolván, hogy milyen jól felkészültél. Megsúgom: nem készültél fel. És nem azért, mert hibázol, egyszerűen szerintem erre nem lehet 100%-ig felkészülni, főleg nem első szülésnél. Akinek sikerült, kérem keressen a dorka@petrity.com címen. 

Akik követik az oldalt, belecsöppentek már 9 éve valamelyest az életembe: a magánéletemből nem sokat osztok meg, hiszen nem "celeb" vagy "influencer" vagyok, hanem egy márkát építek, ami a nevemet viseli, de pontosan a publikált dolgok kapcsán közvetve vagy közvetetten sok olyan embert ismertem meg az évek alatt - akár munka kapcsán - , amikből barátság is született. A várandósságom sem volt titok, örömmel osztottam meg, ugyan úgy, mint az utolsó hetek élményeit vagy akár a tippelős játékot, hogy melyik napon fog megszületni a babánk.
Majd 30 évesen meglehetősen projektszerűen, bakancslista elméletben éltem az életemet és ahogyan fentebb írtam, a terhességemet is hasonlóképp menedzseltem: kontrol alatt a kcal/nap, aktív heti x mozgás, összeegyeztetett x óra pihenés/munka/kikapcsolódás. Igen ám, csak hogy mindaddig a pillanatig működött ez a dolog, amíg el nem jött AZ a nap. AZ! :) 
Nem akarok Kr.e-ig visszamenni az időben, így kicsit felpörgetem a dolgokat, július végén már nagyon nehezen viseltem az utolsó heteket, nehéz volt minden: meleg, a pocak, a várakozás…és akkor egyszer csak beindult a buli (amit hozzáteszem, én még akkor nem is tudtam, hogy már beindult):

Július 24. Szombat

Nagyon nehézkes volt már az alvás az utolsó napokon, hiszen egy elég nagy hassal és méretes cicikkel nehéz olyan pozíciót találni, ami pihentető: háton nem, oldalt már nem…szuper, hogyan aludjak? Állva? Teltek a napok, egyre kevesebbet aludtam, fogyott a türelmem és az enerigám is. Minden már szült ismerősöm azt mondta, hogy pihenjek, amennyit csak lehet, mert szükség lesz az energiára. Utólag én is azt mondom, hogy tényleg így van, az energiára szükség volt, illetve lett volna…de! Tényleg alig tud már aludni az ember, az étkezés pedig már ilyenkor a cseresznyemag méretűvé felpréselt gyomorba kifejezetten mellékes és elhanyagolható, pedig ez a két dolog kellene ahhoz, hogy energia maradjon. Szombaton egész nap légszomjam volt, legalábbis én így definiáltam: pár napja már éreztem ezt néha, de szombaton szinte egész nap. Mindig azt mondtam, hogy úgy kinyomja magát a gyerek, hogy nem kapok levegőt. (Hozzá teszem, hogy olyan antiszociálisnak éreztem már magam a “na, még egyben?” kérdések után, hogy már alig beszéltem valakivel az utolsó napokon, ami lehet, hogy segítség lett volna, hiszen valaki közölhette volna, hogy ez már nem légszomj cukikám..:D). Eltelt a szombat egy délutáni sírógörcs majd nevetőgörcs társaságában, ahol már valahol nagyon mélyen sejtettem, hogy talán, TALÁN a hormonjaim kezdenek rakoncátlankodni, ebből lehet, hogy a végén még egy gyerek is lesz?! Szombat éjszaka már kint “aludtam” a kanapén, mert ez a légszomj (haha) már elég sűrű volt, nem tudtam elaludni, csak forgolódtam. 

Július 25. Vasárnap

Napközben viszonylag enyhült megint a dolog és egész aktív volt a nap, még lenyomtam egy laza nagytakarítást, harmadszorra is kifertőtlenítettem még az utcát is. 200 négyzetméteren pörögtem pár órát, ágyneműhúzás, fürdő takarítás, ablak mosás… mert ez ilyenkor fontos, nyilván. Pihenni? Persze…minek? Aztán estére csak jött megint a légszomj és google a barátunk, meg is mondta dr. Internet, hogy 

A, “bizony ez a gyerek nem fekszik jól”, 
B “terhes vagyok”
C “oxigén hiányos állapotban van a gyerek”
D “B”

Pánik.

Na jó, azonnal menjünk be a kórházba, vizsgáljanak meg, látni akarom ultrahangon a gyereket, hogy jól van, mert már éreztem, hogy nem úgy mozog, lassabban, gyorsabban, fentebb, lentebb, mindegy… csak nem úgy, mint eddig. (Amit egyébként nyilván akkor már csak bebeszéltem magamnak). Zuhany, autóba bepakolás - irány a kórház. 

Majdnem este 10 volt mikor könnyek közepedte megérkeztünk és álltunk a szülészeten, csöngetve az ügyeleten, hogy “hát akkor jöttünk és az van hogy…” Elmondtam a hölgynek, hogy úgy érzem, hogy rosszul fekszik a baba és hogy folyamatosan légszomjam van, amikor a baba kinyomja magát és nagyon aggódom, hogy mi van vele. Mire azt a választ kaptuk, hogy szuper, apuka menjen le az autóba a szülős táskákért és akkor mehetünk átöltözni. Mondtam, hogy értem, de én csak egy vizsgálatot szeretnék, hogy jól van e a baba, hiszen valami más most, úgy érzem. A hölgy mondta, hogy rendben, de attól a cuccokat hozzuk fel, hiszen így fognak tudni megvizsgálni, ehhez át kell öltözni stb. 

Kezdődött a pánik 2.0 

Folyton az járt a fejemben, hogy lehet csak túlreagálom és feleslegesen jöttünk be, nem is tudom mi fog történni, hogy fognak megvizsgálni, sőt úgy összességében nem is tudom, hogy most mit keresek itt. (Kiegészítő infó, akik szülés előtt vannak: KÉRDEZZ!! Mindig kérdezd meg, akár kétszer, hogy most mi és miért történik, hogy pontosan értsd, hiszen a kórházban ez egy általános dolog, hogy terhes nők bemennek szülni, nem tudják, hogy Te tudod e mi történik vagy csak kuka vagy és leblokkolsz és azért nem kérdezel - én a második voltam :D ). 

Átöltöztem, vizsgáló: jött az ügyeletes főorvos, hogy megvizsgál és kérte, hogy mutassam meg, milyen az amikor kinyomja magát a baba és légszomjam van: na pont volt is egy ilyen, amikor ballagtunk be a vizsgálóba, amire jött a válasz: 

“Igen anyuka, ezt hívják méhösszehúzódásnak”

Oh wow, gondoltam magamban, ja hogy ez az az oly gyakran említett fájás. (Meg is jegyeztem magamban, hogy “mindenki azt mondja, hogy ez mennyire fáj, ami azért annyira nem fáj szerintem…” /narrátor: kis naív haha/). Megvizsgáltak, ami nyilván ilyenkor már nem kellemes, sőt kifejezetten fájdalmas: “bő egy ujjnyi”. Gondoltam, hogy hát egy dinnye egy ujjnyi helyen nehezen fog kijönni, szóval bíztam benne, hogy még haza megyünk és akkor pár napon belül majd lesz valami, amúgy is még hétfőre egy csomó teendőm van…persze…
Jelezték, hogy ne igazán készülődjek haza, mert hogy akkor felraknak gépre, ahol figyelik a baba szívhangát és a fájásokat és akkor hamarosan szülünk.

“Szülünk???"

Na ennél a mondatnál kihordtam 2 infarktust és elkeztem sírni, hogy értem én, de nem ezért jöttem és hogy még akkor haza mennék, amúgy is van még pár dolog, amit nem intéztem el stb. - jött a pánik 3.0.
Az állami kórházakról tudni kell, hogy azért nem egy léleksimogató intézmény. Tényeket közölnek és nem istápolják az embert - nyilván, egy vagy a sok közül. (Kiegészítés: A terhesség alatt többször felmerült, hogy hol szüljek majd és világ életemben az egyszerűbb, kényelmesebb, "vipesebb" stb dolgokat választottam és most úgy voltam ezzel, hogy jaj ugyan, elég nagy vagyok már ahhoz, hogy 2-3 éjszakát bárhol kibírjak. Hát…nem pont így van). 

Kaptam egy karfás műanyag széket az egyik szülőszobán, ahol rácsatlakoztattak a gépre, nézték a baba szívhangját, valamint a méhösszehúzódások nagyságát és gyakoriságát: jöttek a fájások, 5 percesek (még akkor a gyakoriságról meg úgy összességében az egészről fogalmam sem volt, csak ültem ott és vártam, hogy ebből mi lesz…persze zokogtam folyamatosan és vártam, hogy végre a papírmunka után bejöhessen a férjem is). A szülésznő ismét megvizsgált hajnali 1 óra környékén, a helyzet változatlan, “bő 1 ujjnyi” - majd később kifejtem miért égett bele ez a mondat a fejembe -. Jelezte nekünk, hogy akkor én maradok már éjszaka, apuka döntse el, hogy marad e vagy haza megy, várhatóan ebből délelőtt lesz baba.

Ott ültünk és nem tudtuk felfogni, hogy most ez akkor történik, mondtam, hogy nem is igazán érzem ezt "fájó" fájásnak, plusz én amúgy sem szülni jöttem (:D). Megbeszéltük, hogy reggel a férjem visszajön, ha mégis valami csoda folytán gyorsabb lenne a folyamat, akkor 10 percre vagyunk a kórháztól, vissza tud jönni. Az éjjel hátra lévő része kényelmesnek nem volt nevezhető, nyilván ez nem egy wellness hétvége, mégis ott maradni egyedül egy pittyegő gép mellett és ráeszmélni, hogy ez most tényleg történik, órákon belül szülni fogok és ott lesz a babánk, akire 9 hónapot vártunk. Egy percet sem tudtam aludni persze, bár a szülésznő jelezte, hogy pihenjek, mert szükség lesz az energiára. Ez már a második olyan éjszaka volt, amikor semmit nem aludtam, tudtam, hogy vészesen fogy az energia, de mégsem jött álom a szememre. Végül egész gyorsan teltek az órák és már világosodott, ám a helyzet változatlan volt: a fájások ugyan úgy 5 percesek voltak, nem erődöstek, nem is gyengültek. Reggel két orvos is megvizsgált, “bő egy ujjnyi”-val jött a tanácskozás. Hozzá teszem az egyik orvos úgy vizsgált meg, hogy azt gondoltam, hogy az orromon jön ki a keze: leírva tudom, hogy nem elég drasztikus és nem adja vissza azt az érzést, amit ott átél az ember és úgy tűnik, hogy "csak úgy történtek az események", de akkor már a fáradó testemnek rémes érzés volt minden vizsgálat, pedig a vége még nem ott volt…

(Később folytatom, csak kell egy kis hatásszünet, meg amúgy is kel a gyerek...:P )